Mindig pszichológus szerettél volna lenni vagy más irányból érkeztél?

Annak idején, amikor arról kérdeztek, mi szeretnék lenni, még csak annyit tudtam, hogy mindenképpen gyerekekkel szeretnék foglalkozni, ezért olyan szakmákban gondolkoztam, mint a gyerekorvos, a logopédus vagy a pszichológus. Végül a gyerekorvosi pálya mellett döntöttem és beiratkoztam az orvosi egyetemre. Az egyetem alatt egy évet halasztottam, kimentem Los Angelesbe bébiszitterkedni egy családhoz, ahol egy krónikus betegségben szenvedő kisgyerekre vigyáztam. Mivel a szülők ragaszkodtak hozzá, hogy olyasvalakit vegyenek fel, akinek van egészségügyi tapasztalata, így esett a választásuk rám. Ott érlelődött meg bennem a gondolat, hogy ez nem az én utam lesz, mert nagyon nehezen viseltem a szenvedő, beteg gyerekek látványát. Miután hazajöttem, befejeztem az egyetemet, leállamvizsgáztam, a kezemben volt a diplomám, de még mindig nem tudtam, merre tovább. Végül belgyógyászként helyezkedtem el.

A felismerés, hogy nekem a pszichével van dolgom, egy reggel dőlt el: minden vasárnapomat ugyanis azzal kezdtem, hogy egy közkedvelt női magazin Pszichiáter válaszol című rovatát böngésztem. Egyik ilyen alkalommal döbbentem rá, hogy engem a pszichológia annyira érdekel, hogy örömmel választanám akár hivatásomként is. Az elhatározást tett követte: váltottam és pszichiáter lettem.

Továbbra is úgy érzed, hogy erre születtél?

A mai napig úgy gondolom, erre születtem. 23 éve vagyok a szakmában, de még mindig azt érzem, ez a küldetésem. Közben persze voltak váltások az életemben, aminek leginkább az az oka, hogy pszichiáternek, pszichológusnak lenni rendkívül intenzív és megterhelő. Mintegy könnyítésként szereztem coach, mediátor és tréner jogosultságokat is, hogy a szakmai életembe bele tudjak vinni könnyedebb műfajokat is. Ha definiálni kellene önmagam, akkor azt mondanám, leginkább önismereti csoportvezető vagyok, mert mindig úgy tartok foglalkozást, tréninget, hogy abba beépítek némi önismeretet. Azt gondolom, ez a pszichológia alfája és omegája, minden ebből indul ki és ide kanyarodik vissza.

Te hogy látod, a ma élő embereknek jellemzően milyen problémái vannak? Ugyanolyanok, mint évekkel ezelőtt vagy a covid és más események hatására ezek gyökeresen megváltoztak?

Én azt látom, hogy mindannyiunknak nagyon sok nehéz történéssel kell szembesülni. Hogy ez azért van, mert olyan események vesznek körül bennünket, mint a covid vagy a háború, vagy most egyébként is olyan időszakot élünk, ami szembesít a nehézségeinkkel, nem tudom. De azt látom, hogy olyan bonyolult élethelyzetekkel találkozunk folyamatosan, amelyek elől egyszerűen nem lehet elmenekülni. A korai éveim alatt azt láttam, hogy bár ugyanúgy voltak problémák -szorongás, depresszió- de miután feltártuk, mi lehet a hátterében, fel is tudtuk oldani azokat. Most viszont olyan nehéz élethelyzetekkel találkozom, amelyekhez nincsenek még megküzdési stratégiák vagy az a fajta lelki rugalmasság, ami ahhoz kell, hogy miután felismertük, az egyik út nem működött, akkor választok egy másikat és bátran alkalmazok új megközelítési- és megküzdési módokat.

A covid miatt is rengeteg bevált módszeren kellett változtatnunk: kezdve az olyan apróságoktól, hogy a terápiát on-line kellett tartanunk és mivel minden családtag otthon volt, meg kellett teremtenünk a lakáson kívül, például az autóba kivonulva, az intimszférát. De számtalan más példát is említhetnék, mi mindenhez kellett megkeresnünk azokat az alternatívákat, amelyek működőképesek és az eddigiektől merőben eltérnek.

Honnan érzi azt az ember, hogy egy problémát egyedül nem lesz képes megoldani? Meddig juthat el egyedül például önfejlesztéssel és mikortól érdemes szakemberhez fordulni?

Van olyan jelzés, ami azt mutatja, megérett a helyzet arra, hogy szakemberhez forduljunk. Amikor elkezdenek olyan tünetek jelentkezni, akár pszichés, akár testi szinten, amiktől már megijedünk. Amelyek eddig még nem voltak. Mert lehet, hogy volt már rosszkedv, kis szívdobogás-érzés, de olyan még nem, hogy minden nap és sokáig, akár három órán át, folyamatosan dobog, zsibbad.

A másik, amit ilyenkor érzünk, hogy zsákutcába jutottunk, elakadtunk, benne toporgunk ugyanabban a problémahalmazban és képtelenek vagyunk továbblépni. Egy nehéz, fájdalmas, elakadt helyzetben ragadtunk. Ilyen esetben nagy valószínűséggel szükség van a külső reflexióra.

Az ember környezete mennyire tudja előmozdítani, hogy valaki elmenjen szakemberhez és felismerje, segítségre van szüksége? Jellemzően mennyire fogadjuk el a tanácsot egy baráttól vagy családtagtól?

Nekem az a tapasztalatom, hogy elfogadjuk a tanácsot, a probléma inkább azzal van, hogy a családtagok, barátok nem vállalják fel annak a kimondását, hogy gond van és szakemberhez kellene fordulnunk. Félünk, hogy ezzel megbántjuk a másikat, megharagszik ránk, úgy érezzük, hogy ez tapintatlanság lenne, ezért inkább hallgatunk. Pedig nagyon gyakori, hogy annyira bele tudunk süllyedni egy helyzetbe és olyannyira beszűkül a látóterünk, hogy tényleg nem látjuk, ez már bizony több mint ami elviselhető. Ám ha jön egy olyan külső visszajelzés, hogy ne küzdjünk egyedül, mert ezzel már nem tudunk megbirkózni, kérjünk segítséget vagy ha elmondjuk, hogy mi is voltunk már hasonló élethelyzetben és szakemberrel együttműködve találtuk meg a megoldást, az inspiráló lehet.

Az emberek fejében jellemzően az él, hogy ha ők maguk nem tudják a problémájukat megoldani, akkor majd egy idegennek miért sikerülne. Én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy pont ez a „varázslat” benne, hogy idegen és kívülálló, mert ő olyasmit is észrevesz, amit saját maga, vagy egy barát, családtag képtelen meglátni vele kapcsolatban. Ez az „áldott semlegesség” egyik nagy hozadéka.

Mi a helyzet akkor, ha egy párról van szó: az egyikük úgy érzi, problémájuk van, és külső segítségre szorulnak, a másik meg hárít, mondván, nincs semmiféle gond. Ilyen esetben mit lehet tenni?

Meg kell próbálni meggyőzni a másikat, hogy vegyen részt a terápiában, mint kompetens személy, aki kívülről-belülről rálát a problémára. Egy bensőséges, emberi beszélgetéssel biztosan megnyerhető a partner ennek a dolognak. Ha pedig ez sehogysem működik, akkor felmerülhet akár a kapcsolat felfüggesztése, hogy teret kapjon mindenki egyénileg, vagy legalábbis annak az elhatározása, hogy élesebb határokat húzzon az illető, mert ha nem kap segítséget, nem tudja tovább csinálni.

Milyen módszerekkel dolgozol, hogyan gyűjtesz információt a hozzád érkezőről? Milyen módszerrel éred el, hogy megnyíljon?

Nagyon sokan gondolják, hogy én folyamatos elemzésben vagyok: nézem a gesztusaikat, a mozdulataikat. Ám én elsősorban nem ezekre figyelek, hanem a tartalomra, amit elmondanak nekem. Ha valaki azzal érkezik hozzám, hogy van egy súlyos tünete és nem érti, miért, hiszen neki rendben van az élete és mindig is rendben volt, akkor az gyanús. Mert valószínűleg valaminek kellett történnie visszamenőleg, ami miatt ennyire súlyos helyzetbe került.

Kellő tapasztalattal, két-három kérdés már irányt tud mutatni arra vonatkozólag, hogy merre érdemes továbbindulni és esetleg a jelenben van-e olyan elakadás, amire érdemes fókuszálni. Célravezető mindig a jelennel kezdeni: mondja el, mi okozza számára a nehézséget, mit érez, és aztán ebből kiindulva lehet felfejteni a szálakat és elágazni arra, amerre szükséges.

Gondolom, számít egy terápia sikerességét illetően, hogy a terapeuta és a páciens mennyire kompatibilisek, mennyire működik közöttük a kémia. Volt már olyan, hogy azt érezted, nem tudsz együtt dolgozni valakivel?

Olyan előfordul, hogy valaki azt gondolja, szeretne a problémájával foglalkozni, változni, változtatni, de igazából képtelen rá. A saját sérülékenységével nem képes egyenlőre szembenézni, ezért hiába próbálom megközelíteni minden oldalról, kicsit megnyitni, folyamatosan falakba ütközöm. Van egy burok, amibe be van zárva az ügy, a sérelem, ezért ő úgy gondolja, nincs is ott semmi. Ez számomra azt jelenti, még nem áll készen arra, hogy ránézzen a problémájára. Ilyenkor valamilyen számára is elfogadható, átmeneti megoldást keresünk, főként, ha súlyos tünetei vannak. Sokan gondolnak a gyógyszerekre, mint üdvözítő, biztos megoldásra, de még ha a tüneteket segítenek is enyhíteni, a gyógyszer önmagában nem fog hosszútávú megoldást adni (kivéve bizonyos súlyos pszichiátriai kórképekben), ezért nagyon fontos, hogy pszichoterápiával felszínre hozzuk a valódi problémát.

Hogyan jelentkeznek a tünetek? Mi miből következik: van egy lelki elakadás és ha nem kezelik, akkor testi tünetek alakulnak ki?

Van, amikor nincs semmi más, csak a testi tünet, éppen ezért azt gondolja az illető, hogy annak hátterében valamilyen testi betegség áll. Végigjár egy csomó orvost, ám senki nem talál semmit. Aztán az egyik orvos végül azt tanácsolja, érdemes lenne pszichiáterhez fordulni. És akkor jön a rácsodálkozás, hogy „de hát semmi bajom, nem vagyok szomorú, nem szorongok, nem szenvedek”. Gyakran ez azért van, mert a lelki probléma olyan szinten van elfojtva, hogy nincs más lehetősége a szervezetnek, mint hogy a testen keresztül jelenjen meg a tünet és ezzel üzenjen, hogy baj van. Sokszor nehéz elfogadni, amikor a beszélgetés során megfogalmazódik, hogy mi minden állhat lelki szinten a testi tünet hátterében. De mivel ezek a testi tünetek szenvedést okoznak, az illető érzi, hogy muszáj vele valamit kezdeni. És akkor szép lassan elkezdünk beszélgetni és jellemzően ezekben a beszélgetésekben nem a tünetre fókuszálunk. A tünetek abban segítenek, hogy tudjuk, körülbelül milyen irányban érdemes elindulni, de nem érdemes magán a tüneten pörögni.

Ha jól értem, maga a tünet, annak a jellege, segít abban, hogy milyen irányban érdemes kutakodni a lélekben?

Vannak nagyon beszédes tünetek és vannak nagyon általánosak. A beszédes tünet segít, bár igazság szerint, pár kérdés is elegendő hozzá, hogy körvonalazódjon, miről lehet szó.

Többféle pszichoterápiás módszert alkalmazol: a csoportos terápia mit tud egy egyéni terápiához képest?

A nagyon mélyen lévő problémák esetében vagy amikor nagyon korai sérülésről van szó, a csoportos terápia, például a pszichodráma segíthet. Már az rengeteg tanulságot hozhat, hogy látom mások helyzetét, ezen kívül a visszajelzések, amiket kapok a többiektől, fontos felismerésekhez vezethetnek. A pszichodráma rendkívül mély érzéseket képes a felszínre hozni.

Persze az egyéni terápia, a beszélgetés is el tud érni a mélybe, de lassabban. És van olyan is, amikor azt látom, olyan lelki sérülésről van szó, hogy az hozzáférhetetlen a tudatosság számára - mert például a születés környékén történt a trauma-. Olyankor segít az a terápiás forma, amelynek során módosult tudatállapotban, képek segítségével – a terapeuta különböző hívóképeket mond, például képzeljen el egy hegyet, egy mezőt - szerezhető információ arról, mi van a lélek mélyén. Ezekhez a tartalmakhoz beszélgetés során, a tudatosság állapotában nem lehet hozzáférni, de módosult tudatállapotban viszont igen.

Veled előfordult már, túlságosan bevonódtál egy páciensed problémájába és nem tudtad „letenni” az ügyet otthon sem?

Tudatos szinten nem szoktam bevonódni, de tény, hogy ezt a hivatást már csak azért is érdemes óvatosan, magunkra odafigyelve űzni hosszú távon, mert a pszichiáterhez, pszichológushoz forduló páciensek érzelmei, például egy nagy veszteséget átélt ember szorongása, fájdalma rajtunk is átmegy. Lehet, hogy nem is veszem észre a tudatosság szintjén a terápián, de ez akkor is így van. Ez az, ami miatt azt lehet érezni néhány óra után, hogy elfárad az ember.

Hogyan tudsz visszatöltődni? Hogyan regenerálódsz?

A mennyiségre tudatosan odafigyelek, például arra, hogy egy intenzívebb nap után legyen egy laza napom, amiben nincs sem időkorlát, sem kötelezettségek. Általában az ember negyvenes éveiben tudatosodik, hogy ezt így érdemes csinálni. Addig halmozódnak ezek a terhelések, de nem tűnik fel. Aztán jön egy olyan életszakasz, amikor elkezd nehezebbé válni.

A másik módszerem, hogy saját időmben tényleg nem foglalkozom semmilyen munkával, a telefonom is félre van téve. Olyankor kimegyek az erdőbe sétálni, sportolni. Úgy látom, hogy napjainkban rengetegen vannak, akik nem tudják megtartani a munka-magánélet egyensúlyát. Nem adnak maguknak időt, hogy kicsit megpihenhessenek. Ezzel is érdemes lehet foglalkozni és szakemberhez fordulni: vajon mi az oka, hogy nem engedem meg magamnak a pihenést, regenerálódást. Mert ezek valójában kifogások, nevezhetjük ego-trükköknek is. Elhitetem magammal, hogy nekem nincs lehetőségem kikapcsolódni, ez nekem nem jár, az élet ezt a terhelést osztotta rám. A pszichoterápia segíthet annak felismerésében, hogy teljes mértékben a saját döntésem, mennyi energiát tartok meg magamnak és mennyit forgatok másba.

Aki ezzel nem foglalkozik, annak a szervezete, akarja, nem akarja, előbb vagy utóbb jelezni fog. Vannak olyanok, akik eljutnak akár az ötvenes éveik végéig is és csak akkor jön a jelzés a test részéről, hogy lazítani kellene, de van, aki már a húszas éveiben megtapasztalja ezt: állandóan beteg, mindig történik vele valami, balesetek érik, megjelenik a pánik, a rosszullét és végül változatásra kényszerül.

Mit tanácsolnál azoknak, akik elvesztették a komfortérzetüket, nem érzik jól magukat a bőrükben? Mi legyen az első lépés, amit magukért megtesznek? Hogyan kezdjék el a változtatást az életükben?

Először tegyék fel maguknak a kérdést, hogy az életüket mennyire érzik teljesnek. Mert ez ugyan banális dolognak tűnik, de robot üzemmódban sokszor fel sem merül bennünk, hogy mérlegeljük: szeretjük-e azt, ahogy élünk, van-e benne élvezet, öröm vagy mindent muszájból csinálunk. Ha nem vagyunk boldogok, gondolkodjunk el azon, mit szeretnénk, mire vágyunk. Persze ez az egyik legnehezebb kérdés és nem is biztos, hogy meg tudjuk válaszolni. Ettől azonban nem kell megijedni, időt kell adni magunknak, hogy megszülethessen az igazi, mélyről jövő, őszinte válasz. Ha be tudom rendezni az élemet úgy, hogy abban van olyan, amit szeretek, sokkal jobban fogom magam érezni. Ez ugyan még nem fogja megoldani minden problémámat, azzal majd még külön kell foglalkozni, de ettől már biztosan jobb lesz: mert ettől elkezdek megértőbb lenni önmagammal szemben és határokat húzok a környezetem felé.

Miben változtál, változtattál a pályafutásod kezdete óta? Segítenek a megoldott ügyek, tapasztalatok abban, hogy minél jobban, hatékonyabban tudj segíteni az embereknek?

Magam is tapasztalom, hogy az embert mindig olyan helyzetek találják meg, akár a magánéletében, akár a szakmai pályafutása során, amire éppen készen áll, vagy amit már elbír. Az persze biztos, hogy az élettapasztalat gyarapodásával már más mélységekben és szinteken is rálátunk dolgokra.

Fiatalon mindenáron segíteni akartam, megmenteni a hozzám fordulókat. Ma annyit teszek, hogy elmondom, én mit látok és elviselem azt, ha a másik ebből annyit fogad be, amennyire készen áll. Terapeutaként (is) fontos ráérezni, és elfogadni, hogy hol tart a másik.