Szülés után egyáltalán nem ismeretlen érzés a nők számára a lehangoltság, a fokozott érzékenység. Ez jó esetben csak egy-két órán át, vagy néhány napig tart és teljesen természetesnek mondható állapot. Bizonyos esetekben azonban nem múlik el, mi több, súlyosbodik ez az állapot, amit szülés utáni depressziónak nevezünk, és ami a kismamák több mint 10 százalékát érinti.

Hogy mit érez ilyenkor egy kismama? Nos, a skála sajnos igen széles: különböző, az anyasághoz, a szülői léthez kapcsolódó szorongásokat élhet át, bűntudatot vagy akár szégyent érezhet valami miatt, de akár ingerlékennyé is válhat, esetleg üresnek, értéktelennek tarthatja magát.

És hogy kiknél alakulhat ki mindez? Egyrészt azoknál, akik már a szülés előtt is szenvedtek valamilyen szorongásos betegségben, depresszióban; illetve azoknál is, akiknél a családban előforult hasonló betegség, tehát örökletes úton is megvan rá az esély.

Talán nem meglepő, hogy nemcsak itthon, hanem más országokban is csak igen kevés szó esik erről az állapotról a családokban, közösségekben, talán azért, mert senki nem szereti hangoztatni, mutatni, ha épp rossz passzban van. Pedig nagyon is szükség lenne arra, hogy képesek legyünk felismerni, ha mi magunk vagy egy ismerősünk, szerettünk kerül ilyen helyzetbe. Ezen a gondolaton felbuzdulva osztotta meg egy amerikai kismama a saját fényképét és történetét nemrég a Facebookon, több tízezer kommentet, követőt szerezve ezzel magának.

A napi szinten szorongásokkal, depresszióval küzdő anyuka elhatározta, hogy véget vet ennek az állapotnak, és könnyít a szenvedésein azzal, hogy nyilvánosságra hozza az érzéseit, hátha ezzel más édesanyáknak is segíthet elfogadni a betegségüket. Felkért egy hivatásos fotóst, hogy örökítse meg őt és a gyermekeit játék közben, ezáltal pedig mutassa meg a világnak a színtiszta valóságot.

Az édesanya képeit és üzenetét több tízezren osztották meg, és számos komment érkezett hozzá más nőktől, akik szintén szülés utáni depresszióban szenvednek vagy szenvedtek annak idején. A képek közlésével abban bízunk, hogy lesznek, akiknek segíthetünk felismerni, tudatosítani és elfogadni az állapotukat, és hogy ezáltal minél többen lesznek, akik szakember segítségét kérik majd a gyógyuláshoz.