Amíg nem volt otthon egész alakos tükrünk – még gyerekkoromban –, meg voltam győződve arról, hogy nekem világi jó lábam van. Később új megvilágításba kerültek a dolgok, és a szoknyát a szekrény mélyére száműztem. Az általános iskolai éveim enyhe kisebbrendűségi érzéssel teltek testfronton: Valinak izmosabb volt a vádlija, Renátának hamarabb nőtt a melle (és nagyobbra), Kitti és Móni pedig egy nyári szünet alatt annyit nyúlt, hogy a kosárcsapat sztárjai lettek, míg én lecövekeltem 162 centinél (és ez azóta sem változott).

A suliban nem én számítottam a menő csajnak, a hangadó srácok nem engem stíröltek, rólam inkább csak a házit másolták. Nem jó nő voltam, hanem jó kislány. Nem szerettem a testem.

Plusz
Később aztán újra előkerült a szoknya, mégpedig elég kurta kiadásban. Miután a ritmikus sportgimnasztikát mazsorettre cseréltem, a fellépéseken olyan rövid ruhákat viseltem, amikben egyébként nem léptem volna utcára. A csapat részének lenni, kecsesen mozogni, a bámuló pillantásokat bezsebelni: olyankor szerettem a testem. Így utólag érzek némi ellentmondást aközött, hogy a külföldi turnék alatt a nappali fellépéseken a fenekünket alig takaró szoknyában voltunk hivatva megtestesíteni a csodálat tárgyát, meg aközött, hogy szigorú edzőnőnk esténként végigjárta a szobáinkat, hogy ellenőrizze: nem rosszalkodunk-e a bennünket kísérő rézfúvós fiúkkal. (Azért sikerült egy szekrényben randiznom egy tubással, akivel életemben először csókolóztam, tizenhat éves koromban.)

Edzőnk afölött is éberen őrködött, hogy formában maradjunk. Csakúgy, mint az anyukám. Ha felszaladt rám két kiló, rögtön kiszúrta, és megkérdezte, hogy azt a gyümölcsjoghurtot még biztosan meg akarom-e enni vacsora után. Amikor pedig egyetemista koromban egy külföldön töltött szemeszter után hazatértem, egyenesen sokkot kapott. Talán a mozgás hiánya, talán a normális tükör nélküli kollégiumi szoba, talán a végignassolt éjszakai beszélgetések tették, de mintegy tíz kilóval voltam több a versenysúlyomnál. (Mint kiderült, az is megfordult anyukám fejében, hogy tán csak nem vagyok terhes? Pedig az akkor még bibliai csoda lett volna.) Akkor nem szerettem a testem.

Mínusz
Aztán mégis volt, hogy szerettem a testem. Amikor éreztem, hogy tetszem. Néha kölcsönös volt valakivel a vonzalom, néha nem. A testi örömök felé elég későn és félénken nyitottam. A szex sokáig nem is hozta el a várt felszabadulást. Eltemettem magam egy olyan házasságban, ahol szexuálisan nem tettük boldoggá egymást. Csoda, hogy nem szerettem a testem? Csak nagyon sokára láttam be, hogy az a kapcsolat nem működik, pedig a testem nem hazudott: a kezem ekcémás lett, enyhe bánathájat növesztettem, és éveken át úgy tűnt, meddő vagyok, mint a sivatag.

A váláskor lenulláztam magam. Testileg, lelkileg, minden szempontból. Krízis volt, felszabadító. Mint amikor hagyod, hogy az örvény lehúzzon a mélybe, hogy aztán onnan végre el tudj rugaszkodni. Aztán túlvoltam a mélyponton, vettem egy nagy levegőt, és újraépítettem magam. A közelben rábukkantam egy táncteremre, ahol egy fiú zumbaisten tartott órákat. Szuper zenék, lendület, izzadság, eufória. Minden egyes alkalommal. Imádtam, függő lettem, egy héten háromszor-négyszer is befizettem erre az eksztázisra. Később a zumbát spinninggel váltogattam. Bár elsősorban nem ez volt a cél, jó pár kiló leolvadt rólam. Hihetetlen, de csupán néhány centi mínusz a combom körméretéből, és már megengedhettem magamnak olyan ruhadarabokat, amelyeket korábban nem. (Vagy korábban is megengedhettem volna, csak nem tettem?) A kollégáim már dohogtak egy ideje, hogy túl sok feketét és mamis ruhát hordok, úgyhogy leesett az álluk, amikor egy nap beállítottam egy szűk miniszoknyában. Vérszemet kaptam: még rövidebb és még feszülősebb cuccokat kezdtem hordani. Sőt: már az sem izgatott, hogy kicsi a mellem. Jól éreztem magam a bőrömben. Egy csomó bókot kaptam, és egyszer még az utcán is leszólítottak. Szerettem a testem.

De az anyukám nem. Amikor egy-két hét kihagyás után ismét találkoztunk, szörnyülködve kiáltott fel: „A tested kezd egy kisfiúéhoz hasonlítani!” Tudom, hogy csak a fogyásom feletti aggodalom vezérelte, de a válás során megtépázott és éppen újra bimbózó nőiességemre úgy hatott ez a mondat, mint a korai fagy.

Új erő
De addigra már megéreztem a testem új erejét. El is határoztam, hogy egy évet kalandozásra szánok, és falni fogom a férfiakat. Nos, rögtön az első fogásnál leragadtam, és azt mondtam, ez a menü sokáig jó lesz. Talán örökre. Szerettem a testem, és ő is. Megtapasztaltam, milyen jó befogadni azt, akit szeretek. Minden könnyű lett. Amikor elhatároztuk, hogy gyereket szeretnénk, a baba már a második hónapban megfogant. A terhességem jutalomjáték volt. Semmi panasz, semmi felesleges hízás. A szülés pedig a maga félelmetességében is lenyűgöző élményem. Az események ősi sodrása, a nem kontrollálható fájdalom, ami soha nem hallott hangokat csalt ki belőlem, a koncentrált erőfeszítés, amely során világra hoztam a kisbabámat. A legnagyobb teljesítményem az életben. A testem képes életet adni és táplálni: ez a tudat nagy erő.

Itt tartunk most.
Én és a harminchat éves testem. Elfogadtam, pedig nem tökéletes. Elfogadtam például, hogy bumfordi a nagylábujjam. Elfogadtam, hogy már találtam egy ősz hajszálat. Elfogadtam, hogy a két szemöldököm közé bevésődött egy ránc. Elfogadtam, hogy a hasam alsó részén halványan ugyan, de mindig látszani fog az ötéves koromban elvégzett kétoldali lágyéksérv-műtét hege. Elfogadtam, hogy rövidlátó vagyok. Elfogadtam, hogy ha hirtelen állok fel, szédülök. Elfogadtam, ami egy röntgenfelvételen is bizonyára látszana: hogy a tüdőm már nem makulátlan (korábban egy-két buliban elszívtam egy-két cigit.) Elfogadtam, hogy sok anyajegyem van. Elfogadtam, hogy a gyerekkori körömrágás tönkretette a körömágyamat. Elfogadtam, hogy olykor még ma is elpirulok. Elfogadtam, hogy ha sírok, az arcom még sokáig vörös és puffadt marad. Elfogadtam, hogy sok elfogadnivalóm van. És egyre több lesz. Állok elébe.