Melinda és én a főiskolán barátkoztunk össze. Barátságnak talán túlzás nevezni a kapcsolatunkat, Melinda bizonytalan, magányos lány volt, én az egyik szeminárium alatt történetesen kedves hangon szóltam hozzá, ezért szinte rögtön hozzám csapódott, és attól kezdve nem lehetett levakarni. Furcsa ember volt, egyszerre harsány és félénk, amivel nagyon zavarba hozta az embereket: az egyik pillanatban még némán kuksolt, mint egy árnyék, a következőben viszont olyan hangosan szólt hozzá a témához, hogy mindenki összerezzent ijedtében. Csendes jelenségből pillanatok alatt változott át hosszú percekig hadarva szónokoló ideges figurává, akinek furcsán elvékonyodott a hangja, és ezzel a szokatlan kombinációval az emberek többsége nem tudott mit kezdeni.

Okozott valamiféle bizarr örömet, hogy pátyolgathatom őt. Megismertettem a kedvenc művészfilmjeimmel, a legmenőbb kávézókkal, kocsmákkal, zenékkel, bemutattam az okos barátaimnak is. Élveztem, hogy mellette nemcsak a határozottságom, de a jószívűségem is kidomborodik. Melinda tágra nyílt szemmel követett. Kritikátlan csodálata végtelen elégedettséggel töltött el, felnéztem önmagamra, akit egy roppant felvilágosult és humánus embernek tartottam.

Kapcsolatunkban volt egy éves kényszerszünet, és ez az idő mindent megváltoztatott. Főiskola után kimentem Angliába dolgozni, ő pedig sűrű könnyhullatások közepette búcsúzott el tőlem. Szinte naponta írt. Egy ideig utánam akart jönni, de amikor meghallotta, hogy úgyis mindenképpen hazatérek, letett róla. Nem volt kalandor típus, a külföldi élet nem szerepelt a tervei között. Megmondom őszintén, nem hiányzott különösebben: gonosz ilyet mondani, de odakint rájöttem, hogy csak úgy tekintek Melindára, mint jótetteim egyik eszközére.

Itthon egy kávézóban találkoztam vele először újra. Leesett az állam, és meg is rémültem. Melinda teljesen megváltozott. Hol volt már a mindig kócos, hullámos hajú, ideges tekintetű szürke veréb! Frizuráját az enyémhez hasonló fazonra vágatta, és a színválasztása is az én sötétbarna árnyalatommal esett egybe. Volt egy kedvenc kabátom, amit csak különleges alkalmakra vettem fel: nos, ő is vett egy ugyanolyat, csak másik színben. Legnagyobb döbbenetemre a testtartása, a hanghordozása, sőt, még a körömlakkja is az enyémre hajazott: mintha megnőtt, átnőiesedett volna. Csak akkor esett ki a szerepéből, ha izgatott lett, olyankor ugyanúgy hadart, mint amikor megismertem. Nem lett volna ellenemre, hogy Melinda rút kiskacsából hattyúvá változzon, ha ezt nem úgy teszi, hogy közben az én egyéniségemet utánozza.

És az átlényegülésnek ezzel még nincs vége. A főiskolán is szerettem írogatni, Angliából pedig gyakran küldözgettem cikkeket egy magazinnak az éttermi munka mellett. Mire hazaértem, Melinda is íróvá változott: Melinda, aki a főiskolán egy közepes dolgozatot is nehezen hozott össze. Dermesztő volt, ahogy a színvonaltalanul megírt cikkeit mutogatta, amit valami ismerősének a portálja hozott le: mindegyik tele volt stílustalansággal, helyesírási hibával, mondatszerkesztési problémákkal. Aztán előrántotta a mobilját, és kikeresett a fényképek közül egy fekete cicát, akit nemrég hozott el a menhelyről. Pont úgy nézett ki, mint az én egy évvel korábban elhunyt Ciceró nevű macskám.

Melinda egy év alatt szinte tökéletes Rékamásolattá változott.

Egy hónapja vagyok itthon, és azóta folyamatosan szorongok. Egy horrorfilm kiszemelt áldozatának érzem magam, esténként felkapcsolom a lámpákat, az alkonyodó utcán percenként nézek a hátam mögé. Melinda kétnaponta hívogat, és úgy invitál a különböző kávézókba, kocsmákba, mintha nem én mutogattam volna meg neki az összeset. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a lánnyal valami átkozottul nem stimmel. De mit tehetnék? Soha nem fenyegetett. Soha nem volt agresszív. Az még nem bűncselekmény, ha valaki pontról pontra lemásolja a barátnője életét, személyiségét. Ráadásul valahol azt érzem, hogy megérdemlem. Igen, bűntudatom van, amiért nem tekintettem Melindára saját személyiségként, csak felhasználtam a magam céljaira, mert jobb embernek akartam gondolni magam. Talán ez a büntetés az elbizakodottságomért.

Újabban inkább nem veszem fel a telefont. Nemcsak neki, másnak sem. Most is fényárban úszik az egész lakás, én az ablaküvegnek döntöm a homlokomat, és lebámulok a sötét utcára. Keresem a szemközti ház kapualjában megbúvó sötét alakot, aki lesben áll és engem figyel. Néha mintha látnám, de az is lehet, hogy az egész csak az agyam rossz tréfája.

Kik utánozzák a brit királyi családot? Galériánkból megtudhatod!