- Maradj itt, sietek. – mondta anyám szigorúan, és ment.

Engedelmesen a falnak dőltem. Az ajtó néha kitárult, valaki besietett, mások kijöttek, a ruhájukat igazgatták. Zavarban voltam, mert a nők végigmértek, egyikük oda is jött hozzám szélesen mosolyogva:

- Fiatalember, maga már nagyfiú, nem illik itt állnia.

Pontosan ugyanezt mondta anyám is, amikor be akartam menni vele. Természetes, megszokás diktálta mozdulat volt, korábban mindig bevitt, ha vásárolni mentünk a piacra, álldogáltam a mosdóknál, vízsugarat engedtem a tenyerembe, fröcsköltem a tükröt, néztem, ahogy bepárásodik, ábrákat rajzolgattam az ujjammal, mosolygó fejet, meg pálcikaemberkét. Fura hangokat adtak ki a nénik, azt hittem, ilyet csak gyerekeknek szabad csinálni, már megint pukiztál, mondta anyám szemrehányóan, de beletörődve, tudta, ez sajnos elkerülhetetlen, amíg az ember el nem ér egy bizonyos kort. A nők azonban pont ugyanezt csinálták, én meg csodálkoztam és örültem is, kicsit felnőttnek éreztem magam, egy titkos tudás beavatottjának. Mint amikor először értem el a kilincset vagy végre sikerült – ha csálén is, de – egyedül befűzni a cipőfűzőmet.

Anyámnak kellemetlen lehetett a helyzet, mert ezúttal nem engedte, hogy vele menjek. Álltam tehát a falnak dőlve a vécével szemközt: amikor a néni rám szólt, hogy fiatalember, elpirultam és odébb somfordáltam. Ő is tudja már, hogy tudom, és szégyelli magát: nem akartam, hogy rossz legyen neki, elfordultam, hadd pukizzon a többiekkel.

Iszonyú hangzavar volt a piacon. Mindenhol kofák lebzseltek, ordítva kínálták a fonnyadt zöldséget, a megfakult paprikát, a koszosfehér répát. Megálltam az egyik asszony standja mellett: a vásárlók hosszan nézegették, forgatták az árut, fejüket csóválták, az asszony bizonygatta, hogy ennél szebbet nem találnak sehol, a lábukat lejárhatják, , akkor se, no és ezen az áron pláne nem. A többség beletörődött, fizetett, de volt, aki nem érte be ennyivel és továbbindult az ismeretlen felé.

Hamar eluntam az egyhangú látványt. Vágytam a továbbindulók után. Olyan nagy volt a piac, titokzatos zugokkal, színekkel, illatokkal, látni szerettem volna távolabbi vidékeket, ahova a vécé mellett álló asszonyság hangja már nem ér el. Csak pár lépést megyek, bíztattam magam, nem lesz baj. Még látom a vécé lengő ajtaját, anyám mindig sokáig volt benn, dolga végeztével hosszan púderezte az arcát a tükör előtt, egyhamar nem jön ki. Észre se veszi, ha sétálok egyet.

Izgalmas és felszabadító volt egyedül nekiindulni a tömegben. Még sosem csináltam ilyet, az iskolába sem mehettem egyedül, pedig majdnem szemben állt a házunkkal. Anyám nagyon féltett a zebráktól, az elrobogó autókban éhes szörnyetegeket látott, szorosan fogta a kezem, ha közeledett egy kocsi. Apám beszélt vele, ne féltsd annyira azt a gyereket, Gyuszit baleset érte, nem fog megismétlődni, mondta, anyám pedig sírt és nem válaszolt. Gyuszi a testvére volt, meghalt, akkor tudtam meg, hogyan, de senkinek sem árultam el. Ahogy a piac női vécéjében visszhangzó zajokat sem. Ilyesmiről az ember nem beszél.

Elmentem a kofák sorfala mellett, ügyet se vetettek rám. A vásárlók suhantak, mint a kísértetek, elkábított a zsongás, összefolytak a szemem előtt a látnivalók. Néhány méter után megálltam, megijesztett a saját merészségem, és ott is maradok a szememet meresztgetve, majd az önállóságot feladva fordultam volna vissza, amikor hirtelen történt valami.

Egy nő paradicsomot vásárolt, előkotorta kopott pénztárcáját, s ahogy húzkodta elő a papírpénzt, egy húszforintos pottyant ki a tárcából, megpattant a földön, be az asztal alá. Láttam, ahogy átgurul a stand alatt, kibukkan a másik térfélen, kicsit hintázik, pörög az oldalán, aztán lelassul, és elfekszik a földön. Senki se vette észre, a nő elpakolta a paradicsomot, a tárcát, és ment a dolgára.

Elkapott a vadászösztön. Nekem ez a húszfilléres kell. Bizonyíték, emlék, hogy itt jártam, egyedül, felnőtt nélkül. Majd eldugom a fiókomba, és néha megnézem, például amikor lesütöm a szemem Feri előtt, aki elveszi az uzsonnámat és büdös gatyásnak hív. Akkor hazamegyek, kihúzom a pénzdarabot a fiókból és azt mondom magamnak: egyszer bátor voltál. Megtetszett a gondolat, úgyhogy elhagyva a biztonságos zónát, megkerültem a standot, és felvettem a pénzt.

Ahogy felegyenesedtem, büszkén tartva a húszforintost, mint a győzelmi zászlót, egy nő állt meg mellettem. Magas asszony, világító zöld szemmel, mint a boszorkányok: bajsza volt, finom, alig látható. Meglátta, hogy tolvaj vagyok, elvettem, ami a másé, mindjárt rendőrért kiált, megbilincselnek, becsuknak egy vaksötét helyiségbe. Engedelmesen, kérés nélkül nyújtottam felé a pénzt, éreztem, hogy a lábam remegni kezd.

Észrevettem, hogy morzsák ülnek a szálakon, ezt biztosan viccesnek találtam volna, ha nem vagyok annyira megijedve. Lassan leguggolt elém, vállamra tette a kezét.

- Hogy hívnak?

Nyitottam a számat, aztán eszembe jutott a parancs, ne állj szóba idegenekkel. De a nőnek kedves, meleg hangja volt, és tetszett, ahogy a bajszán hintáznak a morzsák. Éreztem, nem akar rendőrt hívni, talán nem is látta, hogy felvettem a pénzt. És mindig szerettem volna találkozni egy valódi boszorkánnyal. Tudtam, hogy vannak köztük jók is.

Engedelmesen bemutatkoztam. A nő megrázta a fejét, mintha nem tetszett volna neki, amit hall. Hirtelen gyorsak lettek a mozdulatai, tekintete éberré vált. Felállt, megfogta a kezemet. Nem tudtam elrejteni a pénzt, megmarkolta azt is, de észre sem vette, csak húzni kezdett a kijárat felé.

Nem féltem tőle, mégis megijedtem, mit szól majd anyám, ha végez a púderezéssel és én nem állok az ajtó mellett. Ellenálltam, persze erősebb volt. Akkor beletörődtem. Hagytam, hadd vigyen, hadd hurcoljon át a tömegen, belegabalyodtunk lábakba, testekbe, hallgattuk a szembejövők méltatlankodását, dühös megjegyzéseit. Legalábbis én. Nem tudom, az asszony felfogott-e egyáltalán valamit. Csak ment előre, mintha az időt akarná legyőzni.

-Pali! – hallottam a sivalkodást. Anyám hangja volt, egészen közelről, s a következő pillanatban elkapta a karom. Arcán szétkenődött a púder, sántított, csodálkozva a lábára néztem, akkor láttam, hogy hiányzik az egyik tűsarkúja. A feldúlt fiatal nő hangjára a vásárlók megtorpantak, páran körénk gyűltek, valaki rendőrt emlegetett, a legtöbben csak némán bámulták a drámát.

Az idegen asszony arcvonásai összekeveredtek, mintha hirtelen a szája helyére került volna az orra. A boszorkányzöld szemek körül elmélyültek a ráncok. Ekkor láttam, hogy öregebb, mint gondoltam. Nagyon öreg.

- Elnézést. – mondta. Mély, reszelős hangja volt, alig hallható. – Tévedés történt. Pont ilyen volt az én kisfiam, amikor eltűnt a háborúban.

Álltunk hárman, miközben körbeölelt bennünket a könyörtelen idő. A piac zsongott. Én nem sokat értettem abból, mi történik, a szám viszont kicserepesedett.

A nő aztán eltűnt. Már nem emlékszem, hogyan, egyszer csak nem volt sehol. A bámészkodók szétszéledtek, mi is hazaindultunk. Anyám zavart volt és csendes, megszidni is elfelejtett. Nem beszéltünk, lassan sétáltunk a Váci úti alkonyatban. Én pedig reménykedtem, hogy a jó boszorkány talált egy hasadékot az időben, hogy azon keresztül visszarepüljön a fiához. És még arra gondoltam: ez az élmény talán még annál is fontosabb, hogy a nők is pukiznak.

Galériánkban egy másik igaz történetet, Gia Carangi tragikus sztoriját ismerhetitek meg: