Jókislány voltam, szemérmes, viszonylag konzervatív neveléssel a hátam mögött. Na de ő meg még inkább jókisfiú volt, mama egyetlen fiacskája, papa reménysége. Húszévesek voltunk, felettem járt a közgázon. Persze nem voltunk szentek, történt köztünk sok minden, de valahogy nem siettettük, hogy feltegyük a pontot az i-re. Aztán eljött az idő, hogy feltettük volna, de az apja beleköpött a levesbe.

Azért az hozzátartozik a dologhoz, hogy míg én halálosan szerelmes voltam belé, addig ő… Nem is tudom. Inkább csak tetszettem neki az elején, kedvelt, észlelte a vonzódásomat, és belement a kapcsolatba. Aztán persze mélyültek a dolgok, de őszintén szólva a mai napig nem vagyok biztos benne, hogy valójában szerelmes volt-e belém vagy sem.

Én sokat kínlódtam abban a kapcsolatban, teljesen odavoltam. Órákig ácsingóztam, hogy csörrenjen már meg a telefon (tudjátok, még a vonalas), szenvedtem, hogy neki kell időre hazamennie a randikról, nem nekem. A poklok poklát jártam meg, amikor megsértődött valamin, és napokig nem hívott fel.

Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy nem oké, hogy nem vagyok boldog. Közben azért felírattam magamnak egy fogamzásgátló tablettát – anyukám nagyon jó fej volt, mert tudta és támogatta.

Aztán eljött az ominózus eset. Elhatároztuk, hogy a tavaszi szünetben elmegyünk pár napra sátrazni. Nem mondtuk ki, de egyértelmű volt, hogy na majd ott. Ismerve a családi hátteret, még én kérdezgettem őt, hogy a szülei részéről rendben van-e a dolog, nincsenek-e kiakadva. Nem-nem, minden rendben, mondta ő.

Majd az indulás előtti este az apukája csörgött telefonon, és az anyukámmal kívánt beszélni mint szülő a szülővel. Megkérdezte, hogy a szüleim tudnak-e az utazás részleteiről, merthogy az ő számukra csak most derült ki, hogy ez nem egy csapatkirándulás lesz, hanem csak ketten mennénk. (Könyörgöm, számít ez?) És aztán ezt mondta:

És megtiltotta (!) a kirándulást.

Azóta is csodálattal vegyes ámulattal adózom anyukámnak, aki képes volt megőrizni a hidegvérét, és azt mondta, hogy igen, ők tudnak a részletekről, mert a mi családunkban őszinteség uralkodik. És hogy tudomásul veszi a döntést. Letette a kagylót, rám nézett, már úgyis ott álltam egy ideje, és tudtam, hogy itt. a. vége.

A barátom kábé két óra múlva felhívott – akkor már volt mobilunk is –, hogy ő mennyire haragszik az apukájára. Én meg rád, mondtam. Másnap csak fetrengtem a kanapén, arrébb taszajtottam a bőröndöt, amibe már bepakoltam, és még vagy három napig nem voltam képes kipakolni belőle. A szüleim hagyták, nem szóltak.

Amikor összeszedtem magam, szakítottam vele. Dühömben azonnal abbahagytam a tabletta szedését, és csak amikor pár nap múlva váratlanul megjött, jöttem rá, hogy összezavartam a rendszert. Véremet, könnyemet hullattam, és belepusztultam. Aztán összekapartam magam. (Mintegy tíz év múlva el tudtam mondani magamról, hogy teljesen túlvagyok rajta.) Közben azért elveszítettem a szüzességemet egy albérleti kanapén.

Na, hát ezek akkor még nagyon távoli dolgok voltak számomra: