A Balaton nem a Riviéra, bármit is állítson egy bárgyú sláger. A Kádár-kort felidéző lángossütő, a vattacukor émelyítő puhasága, az üres arcú felszolgálók, az odaégetett hekk füstszaga számomra mindig a sárgább-savanyúbb, beteljesületlen magyar álmokról szólt, és nem önfeledt nyaralásokról. Gyerekként is untam picit, kamaszkoromban mogorván kívánkoztam haza a fővárosba, Joy Divisiont, forró betont, hűvös szobát, sorházakkal kitakart napot akartam. A szüleim sem a piros pöttyös labdával, sem a gumicukorral, sem a mérsékelten koszos apartmannal nem tudták felderíteni nagylányos spleenbe fordult lelkemet. A hullámzó Balatont elnyűtt pocsolyának láttam, a szikrázó napot minden körvonalat eltorzító, agresszív pokolfajzatnak.

Úszni viszont szerettem. Mizantróp zaklatottságomat feloldotta a közeg, ami rést tudott ütni az öngyűlölet falán, s a két éves úszástanfolyam sem múlt el nyomtalanul: suhantam a habok között, mint egy sellő, kérkedtem a pillangótudásommal, a tüdőkapacitásommal („érted, egy percet is kibírok odalent!”), sehol olyan magabiztos nem voltam, ahogy a vízben. Ez a ragadós önteltség, ez okozta – majdnem – a vesztemet.

Anyám mogyoróvajas szendvicset kent a füredi szabadstrandon, apám sörért ballagott, a húgom nyafogott, hogy vegyen már neki valaki dinnyés nyalókát, a mellettünk labdázó gyerekek elviselhetetlenül sikoltoztak. Valahol szólt a rádió, egy fahangú potentát az esti tüzijátékról beszélt. Fájt a fejem, és annyira elegem lett a zsivajból, hogy felálltam és elindultam a víz felé. Az úszás lehűt, az úszás helyrezökkenti az agyműködésemet, segít elviselni a zajos világot. A fájdalmon és a tó sürgető hívásán kívül nem fért más a fejembe, így nem vettem észre a viharjelzést sem, ami akkor kezdhetett villogni, amikor eldöntöttem, hogy nekivágok.

Az úszás könnyen ment, mint mindig, a víz bizsergette a végtagjaimat, a lábaim lágyan rugóztak, önmagába visszacsavarodva örvénylett körülöttem a harmónia, sodort és csábított, beleúsztam a végtelenbe. Alámerültem, a vízfelszínen átragyogó nap szelíd volt és hívogató, épp az ellentéte a kinti erőszakos ikertestvérnek. Ezt a napot igazán szerettem.

Nem emlékszem pontosan, hogyan és merről csapott le a vihar, csak arra, hogy egy hosszabb merülés után kiemeltem a fejem, és nem jutottam levegőhöz. Merre van a haza, és merre a túlpart? Az eső áthatolhatatlan függönyt képezett körülöttem, mintha üvegbúrába zártak volna. Koromhoz képest meglepően gyorsan tudatosult bennem, hogy alighanem végem van.

A halál közelsége, ami mindent szétválaszt és eltávolít, és ami ordítva fedi fel a hiányosságokat az életemben. Erre emlékszem. Még nem fejeztem be a Mechanikus narancsot, ott fekszik kinyitva az íróasztalomon, Budapesten, gerinccel felfelé. Még nem csókolt meg senki, a többiről nem is beszélve. Jó, egyszer a diszkóban a saturészeg Jocó szája az enyémhez ért, de azt nem nevezném csókolózásnak, méltatlankodva hajoltam el a sörszag útjából. Még nem is tudtam felvenni azt a szűk fekete ruhát, amit a múlt héten vettünk Judittal a kínaiban, mindketten egyet-egyet, és elterveztük, hogy először Lina buliján vesszük majd fel, ami... mikor is… talán két hét múlva lett volna.

De én most meghalok.

Megfulladni irtózatos, bár miféle halál lehet szép? A romantikus drámákban igen, ott még a rákban haldokló lány is kisimult és kerekded, de ez itt a valóság, ahol nincsen mibe kapaszkodni, és hiába büszke az ember a tüdőkapacitására, a hullámzással és az esőfüggönnyel szemben tehetetlen, hiába, az emberi lét mezítelen és magányos és kiszolgáltatott, és ha eljön a vég, olyan mulyán hagyja magát elragadni, ahogy egy sakkjátékos söpri le a figurákkal együtt őt is a tábláról, amikor a játéknak vége.

A parton tértem magamhoz. Anyám hangjára. Te jó ég, gondoltam először, még a mennyországban is ezt kell majd hallgatnom? De nem jutottam át, a kapuból visszafordított egy vitorlás gazdája, aki kifelé igyekezett a partra, és éppen belém botlott. A hajamnál fogva cibált ki a hullámzó, sárga-savanyú Balatonból, és néhány kartempóval kipréselte büszkén viselt, igen nagy kapacitású tüdőmből a tó vizét.

A szüleim diadalittasan vittek haza, mint egy győzelmi zászlót – fogalmam sincs, mit bizonyítottak velem, mindenesetre megmenekülésem történetét ezután minden családi összejövetelen, ünnepen elővették, és aprólékosan ismertették boldog-boldogtalannal. Én leveleztem egy ideig a megmentőmmel, aki amúgy egy huszonéves jogászhallgató volt, aztán – egyéb téma híján – megszakadt a kapcsolat. Felnőttem, embergyűlöletemet kezelhető szintre emelte a mindennapok rutinja, az egyetem, a pszichoterápia – volt némi poszttraumás stresszzavarom, oda se neki. Mára ez a balatoni epizód a családi legendáriumba került, azonos polcra tettem az első fogam kiesésével vagy az első napommal az oviban: elkoptatta a rengeteg sztorizás, anekdota, üres fecsegés. Pedig ott a vízben volt fontos, érvényes felismerésem az életről. Ha nem is emlékszem rá, tudattalanul talán beépíthettem az életvezetési stratégiámba. Ami nem teljesen reménytelen.

Legalábbis reménykedem benne.

Nézd meg a galériában sztárok halálközeli élményeit!