Hogyan kaptam a volt férjemtől százezer forintos végrehajtást karácsonyra

Borítókép: Hogyan kaptam a volt férjemtől százezer forintos végrehajtást karácsonyra Forrás: pixabay.com
Kell-e szebb karácsonyi ajándék egy százezer forintos végrehajtásnál? Lili ezt kapta az exétől.

A barátom már négyszer keresett. Mítingen vagyok, nem tudom fogadni, de mivel nem egy telefonálógép, rögtön sejtem, hogy baj van. Gyorsan visszahívom a vécéből. Itt volt a postás, kezdi gyászosan. Jött egy hivatalos irat valami végrehajtó irodától. Kibonthatom?

Százezer forintos parkolási végrehajtás az én nevemre. Két héttel karácsony előtt. 15 napon belül fizessem be az összeget, vagy tornásszák tovább a csillagos égig, és amikor már szép kövérre hízott, levonják a fizetésemből.

Reflexből veszekszünk öt percet, mire a barátom hajlandó kihámozni a cirka 10 oldalas irományból a részleteket. A rossz parkolás két évvel ezelőtt esett meg: oké. Még megvolt az autóm. De milyen címen? Beolvas egy utcanevet házszámostul: hoppá. Az bizony az én volt férjem munkahelye. Tehát nem én vagyok a ludas, hanem Dani, akivel diszfunkcinális holtodiglanunkat a bíróság három hónappal korábban nyilvánította semmisnek. Pech, hogy a kocsit én kaptam ajándékba apukámtól, ezért – hiába hagytam hátra a volt férjemnek – még mindig a nevemen van.

A helyzetet súlyosbítja, hogy Dani roppantul utál. A házasságot én rekesztettem be, nekem lett először új kapcsolatom, nem csoda, hogy néha szívesebben látna holtan, mint élve. Ezenkívül némi veleszületett (?) bosszúálló hajlammal is megáldotta a jóisten. Nem gondoltam tehát paranoiás reakciónak a felmerülő rémképzeteket: nem vállalja majd a felelősséget, inkább konfabulál, mondjuk hogy én kocsikáztam az ő munkahelyére, mert meg akartam figyelni, vagy valami hasonló.

A félelmek igazolódnak. Először is napokig nem tudom elérni. Egyszerűen nem veszi fel a telefont. A végén már leteszem a mobilt az asztalra, kihangosítom, és tevékenykedés közben is csörgetem szakadatlanul, ahogy az UPC-vel csinálja az ember. Három nappal később vakkant bele idegesen, mintha epekedő szerelemmel hívogatnám, pedig csak a terhére vagyok.

Első reakció: az te voltál! Kérdezem: mégis mit csináltam volna a te munkahelyeden? Tétova csend a vonalban, ilyen gyorsan tehát nem képes kitalálni a megsemmisítő válaszcsapást. Ezt kihasználva darálni kezdek, mint egy pszichológus: vállalni kell a tetteinkért a felelősséget, nem vonathatod le az én fizumból, ami a te hibád. Fogalmam sincs, az efféle erkölcsi prédikációk gyakorolnak-e hatást rá, öt évig voltunk házasok, s úgy érzem, egyáltalán nem ismerem. Lehetetlen, ismételgeti, én nem lehettem, csak te. A hasonló kijelentései miatt váltam el tőle. Tíz perces huzavonánk végén megígéri, hogy utánanéz. Vegyes érzésekkel teszem le a telefont. A barátom vigasztal, lelkifurdalása van, amiért azt gondolta, felelőtlen személyiség vagyok. Elém tesz egy zacskó mézeskalácsot. Utálom, hogy mindjárt itt a karácsony.

Dani magától nem jelentkezik, megint nekem kell rátelepednem a mobilra. Elérem, iszonyú ideges, kikéri magának, amiért nem bízom benne. Utánanézett, ő befizette a büntetést annak idején, tehát nem hibás. De nyugodjak meg, rajta van az ügyön, kideríti, mikor, ki és hol hibázott. Ha megtud valamit, értesít. Ne hívogassam folyton, mert abba viszont beleőszül, és tessék, akkor csináljam én, ha jobban tudom, különben is nekem egyszerűbb, hiszen az én nevemen van a kocsi, ja, erről jut eszébe, adnom kell neki meghatalmazást, különben nem intézkedhet, csak én, gyorsan írjak egyet, kerítsek két tanút, aztán pattanjak és vigyem el neki, különben ő egy lépést nem tehet az ügyben, csak én.

Érzem, ahogy a fájdalom alattomosan elindul a tarkómból, és komótosan ballag a halántékom felé. A családom szerint az embernek nem szabad felizgatnia magát ünnepek idején.

Méltóságteljes nyugalommal kell beleereszkednie a karácsony lélekfolyamába.

Lótuszülésbe kuporodok a szőnyegen, a barátom szerencsére épp lement a Sparba, úgy gondolom, 15 perc jóga elég, aztán írhatom a papírt és indulhatok ki a huszonegyedik kerületbe. De két perc múlva cseng a telefon, Dani az, elfelejtette, hogy nem egy, de négy meghatalmazásra van szüksége. Mikor jössz? Nekem két óra múlva el kell mennem, úgyhogy csipkedd magad. A fejfájás erősödik.

Hagyom a jógát, megírom a négy papírt, aláíratom a barátommal meg a dohányboltos fiúval, háromszor átszállok. Útközben Dani megint hív, már el kellett mennie, de dobjam be nyugodtan a ládába. A láda tele van tömve prospektusokkal, nem tudom mind a négy papírt betuszkolni, kettő leesik, eltűnik a bokrok között. Felhívom Danit, de nem veszi fel. Küldök neki sms-t.

Pár nap múlva telefonál, hogy beszélt a végrehajtó irodával, és bocsánatot kértek tőle a tévedésért. Mindenfelé küldözgetnie kell a hülye meghatalmazásokat, szörnyű, hogy neki ezzel az egésszel mennyi gondja-baja van, és pont karácsony előtt, amikor úgyis annyi a munka, meg vásárolni is kéne, a világ gonosz és hírből sem ismeri az empátiát. Vádol, semmi kétség. Amikor letesszük, minden tagom merev a feszültségtől, lesöpröm az asztalról a fa rénszarvast, amit pár napja tettem ki, hátha segít felidézni valamit a karácsony szelleméből.

A barátommal megvesszük a fenyőfát, enerváltan díszítjük. A 15 nap épp december 23-án jár le. Odaképzelem alá a mínusz százezer forintot. Dani vígan él a város másik felében, sürög-forog, dolgozik, beszélget, vásárol, kacarászik. Talán a végrehajtót is intézi. És közben nagyon élvezi, hogy a markában vagyok.