Az egyik kollégám nyugdíjba ment. Pár napja búcsúztunk el tőle, ő pedig köszönőbeszédében elejtett egy félmondatot, amin a többség csak nevetgélt, én viszont majdnem elbőgtem magam. Jelen helyzetét, azaz hogy holnaptól nincs osztályterem, digitális napló és dolgozatjavítás, ahhoz a lelkiállapothoz hasonlította, amikor közel húsz évvel ezelőtt hirtelen letette a cigit, és hetekre súlyos depresszióba esett.

Bevallom, nem a kollégám távozása csalt könnyeket a szemembe (amúgy kedveltem őt), hanem a mondat, ami telibe talált: én másfél hónapja szakítottam a dobozba zárt kedvessel, és nem állítom, hogy túl vagyok rajta. Mert a cigiről leszokni tényleg olyan, mint szakítani a nagy szerelemmel, végigcsinálni egy válást, meggyászolni valakit, aki közel állt hozzánk. Rettenetes fizikai és lelki munka. Tudom, mert már nem először csinálom végig.

Gyerekkoromban gyűlöltem őt. Apám Symphoniát szívott, én meg átdobtam a büdös bagót a szomszéd kertjébe, hátha nem jön többé vissza. Persze némi kis gyerekcsíny egy ilyen elszánt szörnyetegnek nem akadály, s talán bosszúból határozta el, hogy engem is elcsábít. Úgy jöttünk össze, ahogy a legtöbben szoktak: tizenéves voltam, és mindenáron menő akartam lenni az osztályban. Ma már tiszta ciki, de emlékszem, amikor az egyik – vagánynak tartott, valójában borzasztó rossz arc – osztálytársam megvetően megjegyezte: „Te nem is tüdőzöd le a füstöt!”, mire én kétségbeesett szervilizmussal mutattam neki, hogy de, igenis, én beszívom, lent tartom, akár addig, amíg meg nem fulladok.

Hamar kiderült, hogy nem a kocadohányosok táborába sorolt a jóisten, akiknek az alkalmi dohányzás bőven megteszi, hanem a kőkemény függők csoportjába osztottak be. Harmincas éveim elejéig stabil és szoros volt szerelmi viszonyunk: napi egy doboz körül füstöltem, ürügy se kellett hozzá. Ha stresszeltem, nyilván még több elment, egy volt a biztos: életritmusomat, rítusaimat a rudacskák hűségesen kísérték, nem is törtem az egészen a fejemet túl sokat, a szenvedélyt természetes folyamatnak tekintettem, ami ellen nem sokat lehet, de nem is kell tenni. Rágyújtottam a reggeli kávéhoz, a buszra várva, kirándulás közben, vécékben, vonaton, autóban, erkélyeken, kesztyűben vacogva, a strandon ötven fokban. Sokadmagammal füstfüggönyöket aggattunk az egyetemi büfére, a kiskocsmákba, a házibulikba, a hajnali mulatók dekadens tereibe, a munkahelyek dohányzórészlegébe – amíg még volt ilyen. Ha valamilyen oknál fogva egy-két órán át nem tudtam rágyújtani, nyugtalan lettem, izegtem-mozogtam, és a mozit kivéve minden programnál találtam ürügyet, hogy kisurranhassak. Használtam menekülőútnak, szórakozásnak, meditációs eszköznek, ribancpálcának, stresszcsillapítónak. Néha úgy éreztem, egyedül ő tart egyben.

Egyébként is szerettem dohányozni, satuba fogott az álságos romantika. Szerettem a cigi tapintását, az előkunkorodó füstöt, az öngyújtókat, amiket mindig elhagytam, amíg egyszer nem kaptam igazi benzinest, az még ma is megvan valahol. Szerettem a Multit, a Lucky-t, a Pall Mallt, a Davidoffot, felváltva. Szerettem kecsesen – modorosan? – eltartani magamtól a szálat, és fejemet felszegve az ég felé fújni a füstöt, közben azt képzelni, hogy klasszikus filmsztárokra emlékeztetek, Karádyra vagy Garbóra, akiknek annyira de annyira jól állt a dohányzás.

Harmincas éveim elején érkezett az első megmagyarázhatatlan undor. A tizedik szál után a többi már nem esett olyan jól, mint régen. Néha csak ránéztem a kezemben füstölgő pálcikára, és megkérdeztem magamtól, mégis mi a jó istent csinálok. Az utcán dohányzó nők már nem szexinek tűntek, inkább igénytelennek, és magamat se láttam épp Garbónak a kirakatüvegben, ahogy esetlenül szívogatom az olcsó vackot. Puff, másnap leraktam.

Érdekes módon a fizikai elvonás sokkal kevésbé gyötört meg, mint a lelki: a közvetlen vágy hetek alatt elmúlt, a mély gyász azonban még sokáig ült a szívemen. Nehezen állítottam meg a gyarapodó súlyfelesleget. Reggelenként elpityeregtem magam a kávé fölött, a dohányzó kollégákat messze elkerültem, a kocsmában feszengtem a füstfelhőben, kétszer olyan részeg voltam, mint máskor, és felvettem azt a szokást, hogy egy meggyújtatlan cigit szorongatok az ujjaim között, néha bele-beleszívva, hogy csillapítsam a szívverésemet.

Egyébként ugyanezt csináltam a ropival, a ceruzával, és eleinte bármilyen kajával: valamivel be kellett tömni az orális fixáció száját. Hat hét után határozottan jobban éreztem magam, egyet azonban nem tudtam megszokni: alkoholhoz, bulihoz hónapok múlva is ugyanúgy gyötört a sóvárgás egy slukk után, mint az első időben.

Társaságban, koktélok mellett visszaadtam magam a cigimámornak, és engedélyeztem egy-két szálat. Aztán már négyet-ötöt. Aztán nyolcat-tízet. A helyzet olyan gyorsan romlott, hogy észbe kapni sem volt időm: hétfőtől kezdve egész héten kitartóan a péntekre gondoltam, amikor majd beülhetek a törzshelyre a haverokkal, és „legálisan” előkaphatom a zsebemből a kis fehér kedvest és a hétközben rejtegetett öngyújtómat. Egyszer egy kocsmába beszéltünk meg randevút évek óta nem látott ismerősömmel: épp csak ráköszöntem a lányra, aki nagyon szeretett volna találkozni velem, odarohantam a pulthoz, rendeltem egy fröccsöt, majd közöltem, hogy mindjárt visszajövök és megölelgetem, de előtte ki kell mennem az utcára elszívni egy cigit.

A mélypont, és egyben az önfeladás pillanata az volt, amikor egy különösen stresszes nap után egymagam beültem a kocsmába, kértem egy Bacardi Breezert, csak azért, hogy rágyújthassak. Innentől beláttam, hogy a csatát elvesztettem. A cigi megint a mindennapjaim része lett, bár csökkentett üzemmódban: a korábban elszívott egy doboz helyett hat-hét szál volt az engedélyezett muníció.

A második felvonás teljesen máshogy zajlott, mint a „valódi” bagós korszakom, amikor tombolt a laissez-faire. A régi odaadó szerelem véget ért. Határozott és dühödt csatát vívtam, mint egy szeretővel, akit már szeretnék kívül tudni az ajtón. Cigiszüneteket jelöltem ki úgy két-három óránként, hogy a napi adagot ne lépjem túl. Sosem gyújtottam rá menet közben, mindig kerestem egy padot, ahova le lehet ülni, hogy „megadjam a módját”. Ha mégis túlléptem az engedélyezett normát, fetrengtem az önvádban. Ha bulizni voltam, és olyankor persze sokat cigiztem, másnap egyáltalán nem gyújtottam rá. Az önfegyelem látszólagos leplében napjaim nagy részét a csatára fordított energia és idő uralta. Hiába nem dohányoztam olyan sokat, a gondolataim szüntelenül a téma körül forogtak: még egy órán át nem gyújthatok rá, na most rágyújthatok, keressünk egy megfelelő helyet, most nagyon kivagyok, szóval tutti nem hat lesz, hanem nyolc-kilenc, de cserébe holnap csak négyet szívok majd… és így tovább.

Ezt untam meg másfél hónappal ezelőtt. Meg azt, hogy iszonyú drága. Elkezdtem gondolatban gyűjtögetni a leszokás mellett szóló érveket. Soha többet nem kell abba az ellenszenves dohányboltba bemenni. A cigire fordított pénzt berakhatom egy dobozba. Többé senkinek nem kell elviselnie a dezodor és a füst elegyét a bőrömön. Búcsút mondhatok a rossz szájíznek. Érezni fogom az ízeket és az illatokat. A bőröm tisztább lesz, az ujjam nem szenved többé sárgaságban. Kisebb az esélye, hogy rákban halok meg, sőt, a koronavírust is kevesebb biztonsággal kapom el. Ugyan szenvedek pár hétig-hónapig, de utána büszke leszek magamra. Meg az akaraterőmre, vagy hogy nevezik ezt pontosan.

Többé nem használom azt a szót: leszokás. Maradjunk az abbahagyásnál. Leszek még stresszes, szomorú, magányos, ideges, és akkor majd biztos megpróbál visszamászni az ablakon. De kettőzött őrség áll az ablak alatt, és szenvedély legyen a talpán, akinek sikerül legyőznie. Szemmel tartjuk. Lankadatlan éberséggel.