Lassan egy éve (horrobile dictu!) megszokott pogány rítus. Bedugom a fülhallgatót a telefonba, és indítom az értekezletet. Tizedik osztály, angol óra. Gyakorlás. Feri mondja a mondatot, Juci folytatja, én vagyok a harmadik, Peti a negyedik. Eddig nincs hiba a sormintában, szépen haladunk előre, ahogy az emberiség araszol a köldökzsinórtól a koporsóig.

A koporsóasszociáció nem véletlen: online angolóra előtt mindig halálhangulatban vagyok. Megtanítani tizennégy gyereknek a Past Continous-t… A tanteremből is izzadságban fürödve jövök ki, a monitor előtt meg néha közel kerülök a végzetes rosszulléthez. Ami analóg pusztán „nehezebb tananyag”, az digitálisan egy szép nagy közös fuldoklás.

Ekkor bejön a macska. Éjszaka kaparta a szekrényt, és olyan hangon üvöltött, mint akit érzéstelenítés nélkül operálnak. Kizártam, mire a szenvedése egészen infernális méreteket öltött. Fél éjszaka nem aludtam. Reggel kinyitottam az ajtót, berohant, és azóta szeparációs szorongása van. Mindenhova követ. Felugrik az asztalra, csiklandoz a bajszával. Leül a laptop elé, és rezzenéstelen macskafejjel bámul. Nem zavarja, hogy mindjárt agyvérzést kapok, mert nem tudok miatta felkészülni a nyomorult órákra.

Mire nagy nehezen letakarítom az asztalról és úgy-ahogy végzek a felkészüléssel, a kozmosz mágikus energiájának már jó részét elégettem. Hosszú belégzések-kilégzések következnek, hogy teljesen megnyugodjak, és átáramoljon rajtam az a biztonságérzés, amit egy tanárnak óra előtt éreznie kell. A technika alkalmazásával a lelkembe oldódik valami átmeneti mindenhatóság-érzés. Meg tudod csinálni, sziszegem magamnak, és belelapozok az áldatlan „onlineoktatás” következő idegesítő fejezetébe.

Rövid időre úgy tűnik, hogy a macska belenyugszik a helyzetbe. Komótosan kiballag a konyhába, hallom, ahogy a száraz kaját ropogtatja. Jé, még Laci is készült, csodálkozok rá a míves mondatra, amit a gyerek a fülem hallatára eszkábált össze. A hétköznapok csodája. Kibámulok az ablakon, szemközt egy molinó lobog, valami dekorkozmetikumot hirdet. Egy husky-t sétáltató nő tavaszi kabátot visel. Február vége van, nemsokára a színek felébrednek téli álmukból, és rázúdulnak a városra.

Fájdalmat érzek a lábamban. Csodálkozva lepillantok.

A kis ragadozó a szőnyegen ül, és másodszorra készül a lábfejembe harapni. Lili mélyet sóhajtva darál: I was walking my dog in the park when I saw my friend, Bob. Elfojtok egy kiáltást. A macskába azonban beleköltözött az ördög. Elhatározta, hogy revansot vesz az éjszakai kizárásért, és fogadok, pontosan tudta, hogy engem most küld a süllyesztőbe. Szeme zöld lámpásként világít, ahogy átengedi magát a bosszú kéjének.

Megpróbálom lerázni magamról, az osztály udvariasan hallgat az éterben, ugyanis én következnék. Az ujjam kétségbeesetten keresi az ikont, amivel elnémíthatnám mindazt, ami a lakásomban zajlik, de a mobil kicsúszik a kezemből, mint a szappan, és lebucskázik a földre. A macska ismét felnéz rám azzal a fura gyilokpillantással. Ne, kérlek, bocsáss meg, amiért kizártalak, megbántam, nagyon megbántam, szuggerálom neki, de könyörgő tekintetem nem hatja meg: harmadszorra is a bokámba harap.

Felnyögök. Pontosabban a nyögésnek és a sikoltásnak valamiféle bizarr kevercse hagyja el a számat. Lehajolok, és a nyakánál fogva elkapom a macskát. Öntudatlan hangom semmi ahhoz képest, amilyen égszakadás-fölindulás kezdődik a következő pillanatban. Az állat, aki leginkább a Kedvencek temetője sírból visszatért rémmacskájához hasonul, rettenetes hangon hörögni kezd. Aztán fúj, aztán olyan hangokat présel ki magából, amit akkor szokott, amikor madarak reppennek el az ablak előtt. Trancsírozáshoz, véres mészárszékhez illő, újabb és újabb velőtrázó sikolyok töltik be a lakást, mire végül kihajítom az előszobába, rácsukom az ajtót, és a biztonság kedvéért még a lábamat is odateszem, nehogy visszajöjjön.

A fülhallgató a helyén maradt, a mobilt az egész produkció alatt végig magammal vonszoltam a földön.

Sűrű, rémisztő csönd. Ellenőrzöm, hátha valami csoda folytán mégis sikerült lehalkulni, de nincs szerencsém.

Leülök a fotelba, és kezdem megfogalmazni a felmondásomat tartalmazó e-mailt. Számba veszem, mi lenne, ha el se köszönnék a csoporttól, kilépnék a hívásból most és mindörökké, és holnap jelentkeznék a postánál csomagkihordónak.

-Tanárnő… jól van? – Eszti megköszörüli a torkát, mielőtt veszi a bátorságot, hogy megszólítson. Legalább a lihegésem abbamaradt.

-Jól.- válaszolom. – Volt egy kis gond a… macskával.

-Ja, hallottuk. – kapcsolódik a hívásba Márk. – Milyen cicája van a tanárnőnek?

-Nekem kutyám van. – lelkesedik Lili. – Yorkshire. A múltkor csengetett a futár, és annyira ugatott, hogy a matektanárnőnek megfájdult a feje.

Hát. Igazából egyáltalán nem érdekelte az osztályt a minidrámánk, így nem mentem postáskisasszonynak – amúgy is rohadtul idegesített volna, ha mindenki azzal jön, hogy kétszer csengetek-e. Viszont még napokig álmodtam a Sátán Macskájával, aki rám veti magát az ágyban és átharapja a tokomat pici, éles ragadozófogaival. Ha az életről nem is, a házikedvencemről megtudtam valami retteneteset, üzenem tehát: soha ne zárjátok ki a szobából éjszakára, ha jót akartok! Rettenetes bosszút áll.