Amikor összeházasodtunk, én huszonhét éves voltam. Az exférjem, Vili negyvenkettő. Fülig szerelmes voltam belé, de a házasságkötés után hamar elszállt a rózsaszín köd, és teljesen megváltozott a véleményem róla. Korábban ugyanis nagyon imponált, hogy régimódi úriember, gyengéd, kedves és udvarias, de a hónapok múlásával ezt egyre unalmasabbnak találtam. Vadságra vágytam, igazi szenvedélyre. Két év múlva már úgy éreztem, egy vénemberrel élek együtt. Még nem voltam 30 sem.

Házasságunk negyedik évében megismerkedtem egy velem egykorú fiúval, Kálmánnal. Pont olyan volt, amilyenre vágytam. Jóképű, izmos, sportos, vidám, szemtelen. Nem afféle Arthur Miller, ahogy egy idő után Vilmost neveztem magamban. Viszonyt kezdtünk, heves, őrületes viszonyt. Az sem zavart, hogy sok mindenben nem értünk egyet, hogy könnyen összeveszünk. Betudtam a szerelmi szenvedély jeleinek.

Sírva vallottam be tehát az én „drága jó ember” férjemnek, mi történt a szívemmel. Féltem, hogy összetörik, de ha így is volt, nem mutatta. Csendesen megsimogatta a fejemet, és arra kért, hogy vigyázzak magamra. Ennyi. A válásunk csendben, baráti hangulatban zajlott. Én sírtam, mert fájt megválnom ettől a jó embertől. A bíró döbbenten nézett, mivel még Vilmos vigasztalt engem.

Kálmán hamarosan hozzám költözött. Az első hónapok idillikusan teltek, nem volt nehéz, mivel folyton az ágyban voltunk. Aztán, ahogy megjósolható volt, és ahogy a családom és a barátaim előre megmondták, egyre rosszabbra fordult minden. Először hetente, utána már havonta vesztünk össze. Az ordítozástól zengett a ház. Hol volt már akkor a szenvedély, a romantika? Csak fáradt voltam és összetört. Kálmán egyre többet maradt ki otthonról. Ivott, szórta a pénzt, az én pénzemet is. De még egy teljes évig tűrtem. Fájdalmas volt beismerni a kudarcot. Végül összeszedtem a bátorságomat, és megkértem, költözzön el. Szívesen írnám, hogy legalább bocsánatot kért, vagy hogy könyörgött, hogy meg akart tartani, de szó sem volt ilyesmiről. Megkönnyebbülten pakolta össze kevéske holmiját, és villámgyorsan távozott az életemből.

Az egyedüllét nehéz hónapjai következtek. Vili néha felhívott. Kedvesen érdeklődött, hogy vagyok. Én is hívogatni kezdtem, s mire észbe kaptam, a kétheti egy hívás három nappá szűkült. Tudtam, hogy van egy új kapcsolata, nem titkolta el. Nem éltek együtt, de Vili olyan kedvesen és szeretettel beszélt róla, ahogy annak idején rólam is más embereknek.

Visszatértek a közös emlékek. A vidám, nyugodt grillezések a kertben. A kirándulások a Bakonyban. A balatoni nyarak. Vili kedves hangja, nyugodt, tiszta tekintete. Nem tudtam megbirkózni a rám törő érzelmekkel. Hogyan dobhattam el mindezt egy éretlen kölyök kedvéért?

Szégyelltem magam és vágyakoztam egyszerre. Vili mindig felvette telefont, ha hívtam, beszélgetett velem, soha nem rázott le. Ezt jó jelnek vettem. De nem lépett át semmiféle határt. Sokszor volt a nyelvemen: hiányzol, nem találkozhatnánk? Visszanyeltem. Volt valami az exférjem viselkedésében, ami megállított. Sejtettem, mi az. Vili talpig becsületes, hűséges ember. Ellentétben velem, sosem árulná el a kapcsolatát. De az is lehetséges, hogy rosszabb a helyzet. Hogy valóban szerelmes abba a nőbe. És akkor nekem esélyem sincs. Fél év múlva komoly lépésre szántam el magam.

Sötét, borús őszi nap volt, az isten is kémkedésre teremtette. Esőkabátot vettem, a kapucni majdnem a teljes arcomat eltakarta. Az alakomból sem látszott semmi. Felszálltam a buszra, és elzötyögtem Vilmos házához.

Tudom, őrülten viselkedtem, de úgy éreztem, muszáj tudnom, van-e még esélyem a volt férjemnél. Észvesztően hiányzott. Nyitnom kellett felé, vagy pedig lezárnom ezt a históriát, de mindörökre.

Két óra múlva kinyílt a kertkapu.

Egyedül jött ki rajta. Az ismerős régi, szivárványos esernyőjét himbálta a kezében, fiatalos léptekkel indult a buszmegálló felé. A szívem rettenetesen vert. Egyedül van. Ez égi jel. Ha lenne élettársa, ketten jönnének ki. Ez biztos. Utólag fogalmam sincs, honnan vettem ezt a hülyeséget, de akkor annyira logikusnak tűnt.

Aztán mégis nyílt a kertkapu újra.

Eleredt az eső, a fejemről lecsúszott a kapucni, de észre se vettem. Egy vékony alak sietett ki az utcára, éles hangon kiáltott az én férjem után. Vili megfordult. A nő felmutatott valamit, egy mobiltelefon volt, ha jól láttam. Vili a homlokára csapott, visszasietett, óvó-védő mozdulattal átkarolta az alakot. Nem hallottam, de biztos voltam benne, hogy azt súgja a fülébe, siess vissza, édesem, nehogy megfázz idekint. Ölelkeztek néhány másodpercig, Vili zsebre vágta a telefont, homlokon csókolta a nőt, és indult tovább. Még kétszer visszafordult, integetett. A vékony alak állt még egy kicsit a kapuban, és amikor a férjem megint megfordult, hatalmas szívet rajzolt a levegőbe.

Ennyi bőven elég volt nekem.

Szakadó esőben sétáltam hazáig. A könnyeim összekeveredtek a vízcseppekkel, érzelgős egy jelenet lett volna, ha filmben látom. Másnap megbetegedtem, magas lázam volt, két hétig nyomtam az ágyat. Vili, mintha megérezte volna, felhívott. Hogy vagy, kérdezte. Most már tisztán hallottam kedves hangjában a „csak” udvariasságot. Ami mellől rég kikopott a valódi érzelem.

Jól, válaszoltam. Majd hívlak. Valamit ő is megérezhetett a hangomban, mert csak annyit mondott, oké, és letette. És többé nem kerestük egymást.

Nézz 10 ütős filmet, amikben viszont sikeres az újrakezdés!