Nagy valószínűséggel a végtelenségig marad az a sztereotípia, hogy a nőnek a konyha a birodalma, így már egészen serdülő korától fogva fel kell magát találja a lakás talán legközpontibb helyiségében. Az én édesanyám nagyon jól főz, de sohasem hajszolt bele abba, hogy én is álljak be a konyhába mellé, és tanuljak meg minden praktikus technikát, konyhai trükköt, különleges receptet. Hagyta, hogy néha betévedjek és kedvemre kísérletezzek valamivel – ha épp megszállt az ihlet úgy 17-18 évesen –, s elfogadta azt is, hogy belőlem nem vált ki túl nagy érdeklődést az ételek elkészítésének varázsa.

Anyai nagyanyám sokszor hangoztatta is abban az időben, hogy „az nem lehet, hogy egy nő nem tud főzni”. Na nem azért, merthogy attól tartott volna, hogyan fogom így kiszolgálni életem párját, ennyire szerencsére sosem volt konzervatív a nagyi, mindössze attól féltett, hogy mivel igen csekély érdeklődést mutattam a főzés tudománya iránt, egy rántottán túl nem sok mindent tudok majd magamnak összekotyvasztani, ha az élet egyszer úgy hozza, hogy egyedül kell éljek.

Ez utóbbi nagy életesemény a vártnál jóval hamarabb be is következett, amikor 22 évesen a fővárosba költöztem egy kis albérletbe. Igen hamar rájöttem, hogy a hétvégéken kívül nem túl sok lehetőségem adódik majd az étkek elkészítésére, így nagyjából szombat-vasárnapra korlátozódott minden főzőtudományom bevetése, már ha kedvem volt hozzá, és épp nem rendeltem valahonnan, vagy be nem ugrottam be egy menüre valahova. Aztán a következő nyáron, amikor már élénken élt bennem a közös nyaralás lehetősége a barátaimmal, apai nagymamám – aki egyedül élt egy kis faluban Tolna megyében –, váratlanul tolószékbe kényszerült egy csúnya combnyaktörés következtében, és valakinek el kellett vállalnia az ideiglenes gondozását, amíg kicsit összeszedi magát. Mivel csak nekem sikerült elintéznem két hét egybefüggő szabadságot a családból, így én mentem.

A nagyi egy igazi parasztházból kialakított otthonban éldegélt már évek óta egyedül, megtartva a tyúkokat, kacsákat, galambokat és nyulakat, mint mindennapos elfoglaltságot. Kertjében a gyümölcsfák is szép számmal sorakoztak, és persze jókora veteményessel is büszkélkedett, ami nyár közepén épp ontotta magából a zöldségeket. Nos, ez így együtt – mint derült égből a villámcsapás – mind a nyakamba zúdult. Azzal együtt, hogy az egyébként örökmozgó mamának – aki világ életében képtelen volt elviselni a semmittevést – is segítenem kellett ellátni önmagát. Nagyjából a második napon már fel is merült a kérdés, hogy mit fogunk enni, miután gyorsan feléltük az anyám készítette finomságokat, így kénytelen voltam magamra kötni a kötényt és beállni a tűzhely mellé.

Aztán mentem is a konyhába, ahol nagymama kitámasztotta a kerekesszékét és nagy bőszen belekezdett a regélésbe. Minden folyamatot egyedül kellett csinálnom, és eleinte persze úgy éreztem semmit sem tudok. Hiába pucoltam addig hitem szerint megfelelően a krumplit, a nagyi szerint volt rá jobb és gyorsabb technika. Daraboltam a zöldségeket, tisztítottam, aprítottam a húst, felvertem a tojást, ami aznap reggel még a tyúkólban várta, hogy összeszedjem.

Egyszer csak úgy éreztem, itt minden mindennel összefügg. Valahogyan kezdtek jobban esni a két kezem által megteremtett dolgok, óriási nevetések mellett készült az ebéd és a vacsora, s hatalmas hümmögések közepette fogyott el a tányérunkról, miután nekiestünk az udvaron, vagy a kis nyári konyha hűvösében. A második héten, amikor anyám jött minket meglátogatni, furának, de felettébb kellemesnek titulálta az öreg házban kialakult új légkört, és jócskán elképedt, amikor megtudta, hogy milyen jól vettem az akadályokat. Nem hiányzott a munkám, nem érdekelt a városi zsongó élet. A madarakkal keltem és a tücsök ciripelésével pihentem meg a verandán a nyári égbolt alatt, amikor nagymama már nyugovóra tért.

Persze hamar visszaszoktam a városi élethez, de ma már tudok és szeretek is főzni. Azalatt a két hét alatt rengeteg receptet másoltam át a mamám füzetéből, és persze sok olyan is volt, amit emlékezetből diktált le nekem.

Azt hiszem, ahhoz, hogy megszeressük a főzést, időre van szükség – és persze sok-sok türelemre. Nem szabad, hogy nyomasszon bárki , és úgy gondolom, vétek volna a gyerekeinket bármilyen okból presszió alatt tartani csak azért, mert nincs meg a konyhai munkákhoz a kedve, hangulata vagy az ügyessége. Hagyni kell, hogy próbálkozzanak, ha akarnak, s adni kell lehetőséget arra, hogy legyen sikerélményük, esetleg valljanak kudarcot. Nagyanyám sosem volt az a követelődző fajta. Nagyszerűen megelégedett volna azzal is, ha őt magát ellátom, amíg nem tud mozogni, az ételt pedig beszerzem valahonnan. Én döntöttem úgy, hogy kipróbálom magamat, mert miért ne. Nem volt jobb dolgom, így ezt az életet is megtapasztaltam. A mai napig úgy érzem, nem tudnék falun élni és állatokat tartani, de az otthon elkészített ételekhez rendszerint a piacon vásárolok olyan nénikéktől és bácsikáktól, akik a saját nagyszüleimre emlékeztetnek, esetleg azok gyerekeitől, unokáitól, akiket mélységesen tisztelek azért, ahogyan együtt élnek a természettel a megélhetésük érdekében, és azért, hogy egészséges táplálékot juttassanak mások asztalára.

Nekem viszont örömet okoz, hogy ünnepekkor, nagyobb összejövetelek alkalmával saját magam készítek finom falatokat a vendégeimnek, a családomnak, a barátaimnak. És persze azért kicsit reménykedem, hogy egyszer majd valaki tőlem is el akarja kérni a legjobb, hosszú évek óta bevált receptjeimet.