Ma reggel a férjem suttogására ébredtem: „Zazaaa, ébresztő!” Azt sem tudtam hol vagyok. Éjjel ki tudja hányszor keltem. Kétszer etetni, egyszer pelenkázni, egyszer a nagy hívott, akit átköltöztettem magam mellé, és egyszer magamtól is megébredtem. Nem tudtam mennyi lehet az idő, de még egy kicsit összekucorodtam, és kimerülten a nagyfiamhoz bújtam.

Aztán feltápászkodtunk, és elkezdődött a nap. Kávéfőzés, reggeli készítés, mese, öltözés, vitaminok, az ovis cuccok összekészítése, a „ki jön ma értem és mikor?” nagyon is fontos kérdés tisztázása, majd puszik, integetés, és csönd.

Csak a pici szuszogása, nyöszörgése és sírása az, ami megtöri a csendet.

A tiszta öröm és angyali mosoly annyiszor, ahányszor meglátja egy kisbaba az édesanyját: minden kincsnél többet ér. A férjem néha morcos: meddig kell még büfiztetni? hordozgatni? kézben tartani? De ilyenkor türelemre intem: ne siettesd az időt! Nem lesz több kisbabánk, és ez a babánk sem lesz már pont ilyen, mint most. Pici gügyögő, szuszogó kis gombóc. Néhány hónap, és nem győzzük majd kergetni. Gyönyörködj benne és babusgasd, amíg lehet!

Hálás vagyok azért, hogy a tegnap csodálatosan rendbe rakott konyhánkban ma reggelre megint rengeteg elpakolni való tornyosul: a kisfiam és a férjem járt itthon, nem is kérdés, ők okozták vagy miattuk van felfordulás, amit azért kicsit bánok, de meleg szívvel pakolom el a tegnap délután és a mai reggeli maradványait, hogy ovi és munka után újra szétpakoljanak. Nélkülük üres a lakás.

Még nincs vége! Az írás folytatásáért kattints!