Épp olyan napnak indult, mint az összes többi. Legalábbis így emlékszem tíz éves korom előtt minden „összes többi” napra: felkelés, reggeli, fogmosás, indulás az iskolába, fásult unalom, szorongás a tanító néniktől, indulás haza, leckeírás, vacsora, lámpaoltás után zugolvasás a paplan alatt, alvás. Anya fáradt, apa fáradt. A tesó hülye. A szomszéd kislánnyal jó hintázni. Sokkal többre nem emlékszem. Kivéve…

Valamiért aznap nem volt tanítás, mégis együtt mentünk az osztállyal. Egynapos kirándulás? Iskolán kívüli program? A csuda tudja már. Talán nem is csak az én osztályom volt ott, hanem az egész iskola. Már nem tudom. Elég az hozzá, hogy sok-sok kisgyerek, mind átvágtunk a Margit-hídon, mentünk szépen libasorban, ahogy a késő szocializmusban kilenc év körüli gyerekekhez illik (nem vagyok róla meggyőződve, hogy egy Waldorfos csapat is épp ilyen illemtudóan vonulna 2023-ban, de ezt csak zárójelben mondom, egy morgós boomer lett ugyanis belőlem).

Szóval mendegélünk, mint a mandarin a beéneklő dalocskában, amikor is kék-fehér ruhába embereket pillantunk meg a Margitsziget bejáratánál. Rendőr bácsi, méghozzá rengeteg. A tanító néni hátrafordul. Vagyis most úgy emlékszem, hogy a tanító néni az, mert az arca már nincs előttem, lehet, hogy egy szülő volt, már amennyiben szülők is kísértek bennünket: az egész képsor hézagos, töredezett. A néni arca mindenesetre aggodalmas, elkezd integetni, álljunk meg, húzódjunk a járda széléhez. Láttuk, hogy sokan állnak a hídon, és nézegetnek lefelé a mélybe. Tiszta sor, a néni meg akarja akadályozni, hogy mi is lássuk, amit ők látnak. Több se kell, az iskoláscsoport azonnal megindul, a korlát köré gyűlik, és izgatottan bámul lefelé.

A halott a Dunába nyúló földnyelven fekszik, majdnem pont a híd alatt. A vérét félig már beitta a föld. Sötét haja van. Az arcát nem tudom kivenni, de a ruhája alapján kristálytisztán megállapítható, hogy egy nő az. Vagy inkább lány. Rendőrök hada sürgölődik körülötte. Akkor még nem üt annyira szíven, amit látok, kísértetiesen hasonlít egy Linda-epizódra. Arra, amelyikben német turistalányokat erőszakolnak meg a Margitszigeten.

– Miért nem takarja le valaki? – méltatlankodik valaki mellettem.

Én drukkolok, hogy még egy darabig nézelődhessünk. Az osztálytársaim szörnyülködnek, ugyanakkor mindannyian kíváncsian figyeljük, történik-e valami tévékrimiszerű. Mondjuk az egyik rendőr előveszi a pisztolyát és lövöldözni kezd. Esetleg a gyilkos visszatér a tett színhelyére.

Nehéz így utólag az érzéseimet elemezni, mindenesetre nem sokkal ezelőtt láttam egy szovjet kalandfilmet, amiben a főhőst a film utolsó perceiben lövik le, én pedig a fennmaradó nyúlfarknyi időben azért szorítom ökölbe a kezem, hogy álljon már fel és nevessen egy nagyot, amiért valójában mindvégig golyóálló mellény viselt (gyerekszerű gondolkozás, pár évvel később valami nagyon hasonló isteni közbeavatkozásban reménykedem a Hair fináléjánál).

A margitszigeti játszótéren realizálom csak, hogy valójában arra vártam, a véres lány pattanjon talpra, és sétáljon el peckesen, a rendező pedig kiáltson fel, hogy „Ennyi!” Nem akartam valóságnak elfogadni a látványt. A halállal való találkozás felfoghatatlan élményét csak tovább erősítette, amikor az egyik osztálytársam megállított egy arra siető rendőrt, és megkérdezte tőle:

– Csókolom bácsi, halott az a halott?

– Az az – válaszolta a rendőr, és nevetett.

Miért nevetett volna, ha a lány igazából halott lenne?

Ismétlem, kevés emlékem van tízéves kor előttről, de az a pillantás a hídról villanófény élességű. Láttam a halált, méghozzá erőszakos és véres formájában, és úgy döntöttem, hogy nem lehet valódi. Túl abszurd ahhoz, hogy igaz legyen.

Galériánkban híres emberekről olvashatsz, akik 2023 elején hunytak el!