– Létezik egzakt definíció arra vonatkozóan, hány éves kortól beszélhetünk életközépről és mikor jelentkezik az életközépi válság tünetegyüttese?

– Az életközép és az életközépi válság időbeli elhelyezésére még a szakemberek között sincs egységes konszenzus, mert rengeteg tényező játszik közre abban, hogy kinél, mikor jelentkezik és meddig tart. Az életközépi válság nem olyan, mint egy felszeletelt kenyér, aminek van eleje, közepe és vége. A szakirodalom jellemzően a negyvenes éveink elejére-közepére helyezi ezt a periódust, de ez az időbeli behatárolás egyáltalán nincs kőbe vésve, előfordulhatnak kisebb-nagyobb kilengések mindkét irányba. Így akár már a harmincas éveink végén is kopogtathat az erre az életciklusra jellemző tünetegyüttes, és az sem ritka, hogy csak jóval később, 50 felett vesszük észre magunkon az életközépi krízis jeleit.

– Jellemzően milyen problémák hívják életre az életközépi válságot?

– A 40, 50 pluszosok rengeteg problémával küzdenek: egyszerre cipelik a felnőtté váló gyermekeik önálló útra indításának nehézségeit, az idős szülőkről való rendszeres gondoskodás súlyát, de nyomaszthatja őket a kiüresedett, intimitását vesztett párkapcsolatuk, a karrierépítési nehézségek, a szakmai elakadások, és akkor még nem is beszéltünk a korosodás egyre nyilvánvalóbb fizikai jellemzőiről. Már azzal is épp elég lenne megbirkózni, ahogyan a külsőnk átalakul, megváltozik a testünk működése és egy sor olyan testi tünet, betegség megjelenhet, amelyek addig ismeretlenek voltak számunkra. Ezekre a természetes változásokra még az életkörülményeinkből, az aktuális élethelyzetünkből fakadó terhek is rárakódnak.

– Milyen jellemző életkörülmények ezek?

– Ilyen a szakirodalomban üres fészek szindrómaként ismert jelenség, amikor a gyermekeink leválnak rólunk, elhagyják a családi fészket, hogy önálló életet kezdjenek, mi meg ott maradunk a párunkkal egyedül, és újra kell építenünk a kapcsolatunkat, amiből az évek során esetleg teljesen kiveszett az intimitás. Különösen azok a házaspárok érzik magukat ilyenkor tanácstalannak, akik hosszú éveken át csak a gyermekeikre fókuszáltak és a családban szinte kizárólag apaként és anyaként funkcionáltak. Az idős szülők gondozása szintén súlyosbíthatja az életközépi válságot. 40-50 éves korban ez sajnos már elég valószínű szcenárió, hiszen addigra a szülők már a hetvenes, nyolcvanas éveikben járnak és előbb vagy utóbb náluk is bekövetkezik az egészségi, mentális állapot hanyatlása. Ezt végigasszisztálni, a folyamatosan felmerülő problémákra megoldást találni testileg és lelkileg is megterhelő feladat. Ennek ráadásul van egy másik vetülete is:

Kénytelenek vagyunk foglalkozni azzal a fontos kérdéssel, hogy mihez kezdjünk a hátralévő éveinkkel, hogyan hozhatjuk ki a legtöbbet belőlük. Az élet folyamatos változás és bármennyire is szeretnénk, nem maradhatunk örökké fiatalok, ezt el kell fogadni, de attól még nem kell magunkat teljesen leírni.

– Ha jól értem, szinte minden életkörülmény, bennünk és körülöttünk zajló folyamat arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk önmagunkkal, összegezzünk és ha kell, újratervezzünk.

– A negyvenes, ötvenes éveinkben rádöbbenünk arra, hogy már nem vagyunk fiatalok és esetleg azzal is szembesülünk, hogy az ifjúkori álmainkból, terveinkből alig valósult meg valami (vagy nem úgy, ahogyan azt korábban elképzeltük). Az életközepet elérve törvényszerűen számot vetünk az életünkkel. Ha alaposan megvizsgáljuk a helyzetünket – hogy talán a munkahelyünkön már belefásultunk abba, amit csinálunk, de mégsem merünk váltani, mert úgy gondoljuk, ennyi idősen már esélyünk sincs az újrakezdésre; ezen kívül a párkapcsolatunk sem mutat túl rózsás képet, mert a gyerekeink kirepültek, a párunkkal pedig már nem tudunk mit kezdeni egymással, és ráadásul a testünk sem úgy működik, mint fiatal korunkban – akkor a számvetés mérlege könnyen negatív összképet mutathat. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy ne kritikus szemmel tekintsünk rá a jelenlegi életünkre. Mindent egybevetve pedig annyi kihívással szembesülünk, hogy könnyen érzelmi hullámvölgybe kerülhetünk időlegesen vagy akár tartósan. Ilyenkor aztán minden erőnkkel igyekszünk úrrá lenni a zűrzavaron, ami kialakult a lelkünkben.

Ez a kiábrándultság, mérlegelés, értékelés az életközépnek gyakori és lényeges jellemzője. Ekkor szembesülünk a saját halandóságunkkal, már látjuk az életutunk végét, és be kell látnunk, hogy a felén már túljutottunk. Ilyenkor sokan ráébrednek arra, hogy éveket elvesztegettek olyan dolgokra, amelyeknek semmi, vagy nagyon kevés hozadéka volt. Azt is érzik, hogy talán ez az utolsó lehetőség a változtatásra, ugyanakkor sokan megrémülnek a felismerés súlyától és nem mernek lépni, hanem még inkább leblokkolnak.

– Ha valaki ezekkel a problémákkal szembesül, hogyan változtasson, mi legyen az első lépés?

– Én hiszek abban, hogy mindig van lehetőség az újrakezdésre. Persze az idő kerekét nem tudjuk visszaforgatni, az életünk forgatókönyvét nem tudjuk az elejétől újraírni, de ha azonosítjuk a problémát és felismerjük, melyik a legégetőbb kérdés, amivel el kell kezdenünk foglalkozni, akkor az már kitűnő induló lépés lehet. Senki sem állítja, hogy ez egyszerű, hiszen ilyenkor el kell hagyni a komfortzónánkat, de mindenképpen érdemes próbálkozni, még akkor is, ha útközben kudarcok érnek minket. Ebben a folyamatban nagyon fontos az önreflexió, hiszen a megszokások béklyójából kitörni, változtatni csakis megfelelő önismerettel lehet. Muszáj kicsit befelé fordulnunk és a saját fejlődésünkre koncentrálnunk, mert az életünk közepének zűrzavarában általában saját magunkban találjuk meg a válaszokat. Ez a befelé fordulás, önmagunk minél alaposabb megismerése – anélkül, hogy belesüllyednénk a saját problémáinkba – megspórolhatatlan, és ezt akár egyedül is elkezdhetjük, az önismeret útján történő elinduláshoz nincs minden esetben szükség szakemberre.

– Kik lehetnek ebben az élethelyzetben a segítségünkre?

– Sokszor a barátok adnak kapaszkodót, már pusztán azzal, hogy meghallgatják a problémáinkat és megerősítenek abban, hogy kezdenünk kell azokkal valamit. Az is lehet, hogy elkezdünk a neten keresgélni a bennünket foglalkoztató témában, vagy önismereti könyveket lapozgatunk, videókat nézünk, cikkeket olvasunk. Ám amikor már túl vagyunk a sokadik videón és azt érezzük, hogy a barátnőkkel való beszélgetés sem visz igazán előbbre, sőt, inkább csak egyre rosszabb lelkiállapotba kerültünk, vagy végleg elakadtunk, akkor mindenképpen érdemes szakemberhez fordulni. A professzionális segítő a nehézségeink súlyosságától függően, egy egyszerűbb elakadás esetén lehet egy pszichológus vagy coach. Komolyabb szorongások, hangulati mélypont esetén javasolt pszichiáterhez fordulni.

– Párkapcsolati elakadás esetén mit lehet tenni?

– A házasság, párkapcsolat a negyvenes, ötvenes éveinkre törvényszerűen átalakul, sokszor megkopik, elveszíti az egykori fényét. Ilyenkor érdemes dolgozni a kötelék megújításáért. Felvehetjük az időközben elveszített fonalat például úgy, hogy elkezdünk közös jövőt tervezni, mint a régi időkben, amikor még fiatal és szerelmes házasok voltunk. Ha az egymástól eltávolodott párok visszaemlékeznek arra, hogyan is kezdődött a kapcsolatuk, saját maguk is fel tudják idézni, hogy az ismeretségük elején még mindent együtt terveztek. Ám később, ahogyan egyre jobban belekeveredtek az élet sűrűjébe, a kezdeti intenzív érzelmek megkoptak, a közös álmodozás, tervezgetés egyre inkább megritkult, majd végül talán teljesen el is maradt. Tudomásul kell venni, hogy a változás a kapcsolatok természetes jellemzője.

Csak el kell kezdeni, meg kell tenni az első lépéseket egymás felé, még ha nehéz is, hogy újra felvegyük azt a bizonyos fonalat. Nem kell óriási dolgokra gondolni, elég, ha újra közös tevékenységeket vezetünk be az életünkbe. Ez lehet közös utazás vagy szabadidős tevékenység, sport. Az új, kettesben végzett időtöltések során rendszerint még azok a párok is elkezdenek beszélgetni egymással, akik egyébként a hétköznapokban szótlanul kerülgetik egymást. Egy biztos, ha el akarjuk mozdítani a házasságunkat a holtpontról, akkor változtatásra, új ingerekre és őszinte kommunikációra van szükség. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit várunk a házasságunktól. Ebben a diagnosztizáló szakaszban lehet felmérni, hogy mi az, amivel foglalkoznunk kell, amibe több energiát kell beletennünk. Ha pedig valaki szingli, akkor először saját magában kell tisztáznia, hogy mit vár egy kapcsolattól, fel kell mérnie, mennyire reálisak az elvárásai, és hogy nincs-e olyan traumája, lelki sérülése, ami eleve ellehetetleníti a másokhoz való egészséges kapcsolódást.

– Mi történik akkor, ha az egyik fél nehezebben fordít energiát a párkapcsolat megjavításába?

– Az a tapasztalatom, hogy a férfiak hajlamosabbak belesüppedni a megszokottba. Inkább a nők azok, akik sürgetik a változásokat és sokszor ők azok is, akik végül beadják a válókeresetet, ha úgy érzik, már nem tudnak vagy nem szeretnének javítani a házasságon. A férfiak talán kényelmesebbek és kevésbé hajlandók tenni a változásért. Egyébként pedig azt látom, hogy az érzelmi kérdésekben mi, nők irányítunk inkább, mintha mi lennénk a kapcsolatfelelősök. Én javításpárti vagyok és azt hiszem, hogy mindent meg kell próbálni, mielőtt drasztikus lépésre szánnánk el magunkat. Jó lenne, ha a válás csak a végső megoldás lenne, amikor már végigvettük az összes lehetőséget, mindent megtettünk, de mégsem működtethető tovább a kapcsolat. Érdemes a rendszeres beszélgetéssel, a közös programok bevezetésével indítani és szükség esetén párkapcsolati szakember, pszichológus vagy coach segítségét kérni, párterápiára járni. Elő kell ásni a múltban meglévő szeretet- és erőtartalékokat, az emlékek, a közös élmények, a régi szerelem gyönyörű érzései ugyanis feleleveníthetők, visszaidézhetők.

– Mi a teendő akkor, ha egy harmadik fél lép be a kapcsolatba?

– A harmadik megjelenése a kapcsolatban mindig intő jel, és arra utal, hogy valami hiányzik a házasságból. A kérdés az, hogy a házaspár hogyan tud megbirkózni a történtekkel, már ha ez nyilvánosságra kerül. Van, akinek feldolgozhatatlan csapás az, ha megcsalják, míg mások idővel túl tudnak lépni rajta. Nincs erre egységes recept, mindig a pár két tagjának személyiségétől és a kapcsolatuk minőségétől függ, hogy mi lesz egy ilyen szituáció végkimenetele. Ám az is előfordulhat, hogy éppen ez a félrelépés zökkenti ki a házasságot a holtpontról és az így létrejött párkapcsolati krízis során jönnek rá a felek, hogy még mindig fontosak egymás számára. A megcsalás olykor segélykiáltás is lehet, hogy a partnerünk jobban odafigyeljen ránk.