Dávidnak két ikergyereke van az első házasságából. Mindkettő erős, egészséges, intelligens huszonéves. Az egyiknek a szemszíne az apjáé, a másiknak az arcformája. Nagyon jóban voltunk mind a hárman, semmi ellenvetésük nem volt a babaprojektünk ellen: igaz, az anyjuknak egyelőre nem árulták el, Gabi ugyanis máig nem bocsátotta meg a férjének azt, hogy szétmentek.

Egy ideig hagyományos módon próbálkoztunk, majd amikor nem sikerült, elmentünk egy nőgyógyászhoz. A doki azonnal megkérdezte, vannak-e gyerekei a férjemnek, és első körben nyákleszívást javasolt. Legyünk együtt, 16 órán belül menjek vissza hozzá, ő leszívja a nyákot, és megvizsgálja, rendben feljutott-e a sperma. Aztán megtárgyaljuk a folytatást.

A következő héten jött az első kellemetlen meglepetés. Az orvos „gyönyörű nyákot” állapított meg, spermát azonban mutatóban sem talált. Még döglöttet sem. Ismét megkérdezte, mennyi idősek Dávid fiai. Hát az jó régen volt, dörmögte, amikor elárultam, hogy mind a kettő 24 éves. A jövő héten csaljon ki a férjétől egy kis spermát, mondta, hadd nézzem meg pontosabban, mi a helyzet.

Kissé sokkos állapotban mentem haza. Dávidnak egy árva szót sem szóltam az egészről. A következő hónapban valamit hadováltam neki inszeminációról, és a kis spermás üveget a hónom alá szorítva rohantam az orvoshoz.

Sajnos beigazolódott a legrosszabb: Dávid tökélesen steril volt. Összetörve kérdeztem a dokitól, hogy mégis, most mit lehet csinálni. Hát ki lehet deríteni, mi a férje alapbetegsége, válaszolta. Igazából az a kérdés, mindig is steril volt-e, vagy ez az állapot csak később alakult ki. De hát két fia van, kiáltottam fel. Nos… láttam én már karón varjút, kacsintott az orvos, mintha valami jó viccet mondana.

Lehet, hogy hibát követtem el, de este elmondtam Dávidnak az igazságot. Kicsit finomítottam a helyzeten, azt sem árultam el, hogy az orvos felvetette a teljes, mindenkori terméketlenséget. Nagyon a szívére vette. Ki akarta magát vizsgáltatni, sehogy sem sikerült lebeszélnem róla.

Amikor megjött a vizsgálat eredménye, majdnem lefordultunk a székről. Dávid mindig steril volt. Sosem lehetett gyereke. Az a két nagyfiú, akinek a szeme és az arcformája annyira hasonlított az apjáéra: genetikai értelemben tökéletesen idegen.

Dávid számon kérte Gabit: azt a nőt, aki éveken át büntette, amiért el merészelt válni tőle. Gabi először makacsul tagadott, de mikor Dávid közölte vele, hogy most azonnal indul DNS-tesztet csinálni, ahol úgyis kiderül az igazság, végül megtört. Sosem tudta pontosan, ki az ikrek apja: remélte, hogy Dávid, de lehetett az angol cserediák is, akinek Gabi azon a negyedszázaddal korábbi forró nyáron képtelen volt ellenállni. Az angol fiú nemsokára hazautazott Londonba, Dávid itt maradt, Gabi pedig hozzáment feleségül, és imádkozott az oltárnál, hogy sose derüljön ki az igazság.

Dávid teljesen összetört. Imádta a fiait, a közös éveket semmi sem veheti el tőlük, de a tudat, hogy évtizedeken át becsapták, múlhatatlan sebet égetett a lelkén. Utólag mesélte nekem, hogy nagyon nehezére esett visszafognia magát: majdnem nekiesett Gabinak. Dávid a világ legszelídebb embere. El sem merem képzelni, mit érezhet.

A fiúkkal egyelőre nem beszélt. Tervezi, húzza, halogatja. Muszáj lesz, ha már ilyen ostobán derült ki a rég rejtegetett titok, de még nem tudjuk, pontosan hogy is kéne határozottan, de érzékenyen csinálni. Biztatom, menjen pszichológushoz, kérjen segítséget. Legalább időpontot már foglalt.

Hát mit mondjak. Az életnek határozottan akasztófahumora van. Dávidnál el fog tartani egy darabig a gyászmunka, én pedig addig is gondolkozhatom azon: spermadonor-e, avagy örökbefogadás.

Íme pár híresség, aki egyedülállóként fogadott örökbe: