Igazából az történt, hogy frusztráltnak éreztem magam, mert szembesültem azzal, hogy nem fér bele minden a napomba (az életembe), aminek bele kellene férnie, vagy amit szeretnék, hogy beleférjen. Munka, még több munka, torna, jóga, háztartás, főzés, gyerekkel töltött idő, elegendő alvás: hogy csak a prioritásokat soroljam. Amikor a gyerek különfoglalkozásait is elkezdtem belesakkozni a napirendbe, kiborult a bili és elsírtam magam.

A férjem meghökkent, még talán el is nevette magát, majd elkezdte kifejteni, hogy miért nem jó a reakcióm. Ezen aztán olyan ideges lettem, mint egy robbanó vulkán.

Lehiggadva már mindkettőnk reakcióját látom és értem. Teljesen másképp gondolkodunk (és érzünk), és mindkettőnek van létjogosultsága. Lássuk csak, mi történt.

Ő: a megoldást kereső

A férjem cselekvő típus. Azt mondja, ő nem igazán szokott kétségbe esni: ha problémával szembesül, egyből azon kezd el gondolkodni, hogy hogyan oldja meg. Végül én is mindig mindent megoldok, de a problémával való szembesülés és a megoldó üzemmód közé nálam beékelődik az összezuhanás, kétségbeesés szakasza. A férjem egyszerűen nem érti, miért nehezítem meg magamnak, és igaza van: gödörből keményebb megmászni egy hegyet, mint a talajszintről, tehát valóban nem könnyítem meg a saját dolgomat, de ez van.

Ami a konkrét problémát illeti: a férjem azt is kifejtette, hogy a frusztrációmat valójában a bőség zavara okozza: annyi mindent lehetne csinálni az életben, hogy az egyszerűen nem fér bele, és be kell látnom, hogy valamiről le kell mondanom, és higgyem el, hogy úgy is jó lesz. És hogy a problémám valójában luxusprobléma. Igaza van.

Én: a kapcsolódást kereső

Érző lény vagyok. Könnyen sírok. Régóta tudjuk, hogy a sírásnak stresszoldó funkciója van, és segít megnyugodni, de nemrég a 2020/1-es Gyereklélek magazin cikkéből mást is megtudtam. Dömötör Ágnes ezt írta a Könnyek árja című cikkében: „Az ember az egyetlen faj a földön, amelyik könnyekkel sír. Ad Vingerhoets, a sírás legismertebb kutatója szerint ez nem véletlen, a könnyek nagyon is hozzájárultak az ember elképesztő evolúciós sikeréhez. A stresszjelzés kezdetben csak arra szolgált, hogy az ember segítséget, együttműködést kérjen a fajtársaitól. Judith Kay Nelson amerikai pszichiáter kisbabákat vizsgálva jutott ugyanerre a következtetésre. Hogy a sírás – eredeti funkciója szerint – nem érzelmi stresszlevezetés, hanem a kapcsolódási igény jelzése, a felnőtteknél is. Az ősközösségben az ember túlélése még közvetlenül a többiek védelmétől és gondoskodásától függött, ezért volt szüksége erre a jelző rendszerre. A könnyes arcokkal végzett kísérletek azt mutatják, a felnőtt sírás nagyon hatékonyan vált ki segítő reakciót a többi emberből. Hatékonyabban, mint a szavak!”

Ezek szerint a sírásban a kapcsolódás iránti igény is megjelenik, ezért reagálni is így illene rá: kapcsolódva. Amint a fenti cikk is írja: „Az USA-ból indult kapcsolódó nevelési irányzat hatékony módszere a sírásmeghallgatás. A síró kisgyermek mellé a szülő leül, leguggol, esetleg megfogja a kezét, tehát kapcsolódik hozzá, és ezzel támaszt nyújt neki az érzelmi viharban. A gyerek a segítségünkkel könnyebben vissza tudja nyerni lelki egyensúlyát, és újra képes gondolkozni. A varázsmondat: »Itt vagyok, szeretlek.«”

Fura, de a gyerekneveléssel kapcsolatos cikkekből és könyvekből már magamról is rengeteget tanultam az elmúlt években. A fentieket olvasva legalább megértettem, hogy amikor szomorú vagyok, miért vágyom elsődlegesen érzelmi támaszra a konkrét problémamegoldás helyett.

Miután a férjem nem úgy reagált, ahogyan vártam volna, még frusztráltabb lettem, és még több időbe került megnyugodni. A végén persze már nevettünk kínunkban, és szerintem még mindig nem teljesen érti, de azért odajött, hogy megöleljen, és ezt értékelem.

Azt hiszem, a jó recept az lenne nehéz helyzetekre, ha először egy kicsit szomorkodhatnék kedvemre, miközben ő csak meghallgatna és bólogatna. És amikor már egy kicsit megnyugodtam, akkor vezetné elő a megoldási javaslatait.

Vagy: egyedül kellene sírnom, és akkor nem terhelem rá az érzelmeimet. Ez sem hülyeség, mert – mint a fenti cikkből megtudtam – „a sírás (részben) levált a segítségkérésről, és stresszoldó, önmegnyugtató funkciót kapott. Vingerhoets azt gyanítja, ez úgy következett be, hogy a könnyek után kapott csoporttámogatás olyan erős megnyugtató érzéseket keltett az emberben, hogy ez a megnyugvás aztán fajtársak jelenléte nélkül is követte a sírást.”

Oké, elismerem, hogy nem mindig könnyű jól reagálni...