Máté és én három évvel ezelőtt szakítottunk, a barátság azonban megmaradt köztünk. Színházba jártunk, kiállításokra, kocsmázni, sétálni, persze szigorúan plátói alapon: soha nem elevenítettük fel – még verbálisan sem - a régi közös ágyjeleneteket. Hozzáteszem, szakításunk egyik fő oka is ez volt, nem ment már jól a szex, nem erőltettük hát tovább, de ettől még továbbra is kedveltük a másikat. Egyáltalán nem kötelező életstratégia végleg elengedni valakit csak azért, mert szerelmi értelemben már kikopott a mindennapjainkból.

Eszti egyik közös barátunk ismerőse volt. A közös barát egyszer elhívta a társaságunkkal kocsmázni a magányos lányt, hogy legalább egyszer ne szomorkodjon otthon péntek este. Eszti másnap bejelölt Facebookon, és lelkesen írogatni kezdett. Kérdezte, megyünk-e valahova következő pénteken este is, mert annyira jól érezte magát, és ha nem zavar minket, szívesen csatlakozna újra. Naivul azt hittem, barátkozni akar velem, de hamar kiderült, az egész műsor Máté megszerzésére irányult: közös barátunk nem ért rá a következő héten, ő pedig mindenképpen el akart jönni. Kizárólag azért mímelt tehát felém szimpátiát, hogy közelebb kerülhessen a barátomhoz.

Mindez azonban egyáltalán nem zavart. Eszti hamar felszedte Mátét, én meg örültem, hogy a volt pasim, aki az egyik legjobb barátommá vált, újra szerelmes. Néhány hét múlva azonban egyértelmű lett, hogy az üdvösnek látszó helyzet korántsem rózsás.

A negyedik közös pénteki kocsmázás alatt Eszti már nem mosolygott rám olyan mézédesen, mint korábban. Sőt, amikor néhány szót váltottam Mátéval, fogta a telefonját, és sértődött képpel átült egy másik asztalhoz mobilozni. Máté a vállát vonogatta, amikor kérdeztük, miért viselkedik így a barátnője. Akkor még lebeszéltem magam a gyanúról, á, biztos nem miattam csinálta, talán csak egyedül akart lenni kicsit. Amikor azonban egy hét múlva felhívtam Mátét, ő közölte: Eszti nem szeretne kimozdulni, szóval lehetséges, hogy a mai kocsmázást kihagyják.

Többé nem jöttek el egyetlen péntek este sem.

Eszti néhány hét múlva csatlakozott ahhoz a csevegőlistához, amit Máté kizárólag a zenekara tagjai számára hozott létre. Feltűnt a focimeccseken is, ahova Máté vasárnaponként eljárt, de nem állt be játszani, csak a pálya széléről figyelte labdát kergető szerelmét. Máté nemsokára a fociról is köddé vált. Amikor kérdezték, miért nem jár többé, kibúvókat keresett, holott mindenki sejtette, miről van szó.

A zenekari próbák megritkultak. A tagok már annak sem örültek, hogy Eszti időnként megjelent a teremben, mint Yoko Ono, és a cigiszünetekben végig Mátén lógott, nem hagyta, hogy a többiekkel beszélgessen. Aztán Máté egyre ritkábban járt zenélni. Néhány hónap múlva kilépett a bandából. Nem érek rá, mondta zavartan. Sok a meló.

Persze a legnagyobb titokban. Eszti akkor már a munkáján kívül lekapcsolta mindenről és mindenkiről, ellenőrizte a telefonját, és félig-meddig erőszakkal rávette az összeköltözésre. Hogy tűrheted ezt el, kérdeztem ingerülten. Zavartan bámult az ölébe. Szakítani fogok vele, mondta. De kedves is tud lenni. Azt hiszem, valami nem stimmel nála: olyan bizonytalan és boldogtalan, szeretnék segíteni rajta, mielőtt magára hagynám. De hát tönkretesz téged! Vállat vont. Inkább saját magát.

Hallgattunk. Nem értettem az egészet. Nem tartasz attól, hogy rájön a találkozónkra? Nevethetnékem támadt, ahogy kimondtam. Mintha tilosban járnánk, mi, akik mindig becsületesen vállaltuk, kik vagyunk egymás számára. Én legalábbis. Máté már egy ideje nem. Most is csak szokása szerint a vállát vonogatta. Törlöm a híváslistámat, az üzeneteimet. Követni csak nem fog!

Tévedett. Néhány hét múlva egy esős délutánon, munkaidő végeztével a kedvenc kávézónkban ücsörögtünk – Máté otthon túlórát hazudott, mintha csak a szeretőjével töltené az időt -, amikor Eszti jelent meg az ajtóban. Megdöbbentem, milyen nyúzott és mennyire lefogyott: bőrig ázott, csöpögött a víz a hajából, szikrát szórt a szeme. Mintha egy horror díszletei közül lépett volna elő. Nem csinált műsort, csak ránézett Mátéra, aki fülig vörösödött, behúzta fülét-farkát és iszkolt haza a rabszolgatartójával.

Most akkor ki tesz tönkre kit?

Két hónapja semmit sem hallottam felőlük. Illetve látni láttam: a Facebookon posztoltak néhány összebújós szelfit, amit a Normafánál lőttek (Máté oldala dobta fel, Eszti már régesrég törölt az ismerősei közül). Mellettük egy fiatal magyar vizsla ugrándozott. Nem is tudtam, hogy közös kutyát vállaltak, gondoltam, és éreztem, hogy valami nagyon elszorítja a szívemet.

Így próbálja meg eltitkolni a pasid, hogy féltékeny, a csillagjegye szerint: