Terror az iskolában

Én egy rendkívül durva, négy éven át tartó iskolai bántalmazás áldozata voltam. 10 és 14 éves korom között a fiú osztálytársaim folyamatosan csúfoltak, megaláztak, ütöttek, rúgtak, köpőcsöveztek, azt állították, hogy büdös vagyok, ezért nem szabad hozzám érni, maximum lábbal megpiszkálni, és ehhez hasonlók. Mindezt természetesen durva verbális erőszakkal tetézték, undorító jelzőket aggattak rám a bűzöstől a szaroson át a rohadtig – sok szót egyszerűen törölt az agyam -, amit négy év alatt gyakorlatilag minden nap minden percében, mindenhol kántáltak. Volt, hogy szünetben becsukták a tanterem ajtaját, odabent aláztak és nekifutásból rugdostak nem is tudom, mennyi ideig, hogy a tanárok ne lássák, mi folyik az iskolában a zárt ajtók mögött.

A lányok? Ők fizikailag nem nyúltak hozzám, de a verbális bántalmazásból szívesen kivették a részüket. A dolgot még érdekesebbé teszi, hogy bizonyos osztálytársnőim rendszeresen átjártak hozzánk, mondhatni iskolaidőn kívül "barátkoztak" velem (persze ez is hierarchikus volt, és nem én voltam felül), az iskolában viszont ebből nem mutattak semmit. Általában átnéztek rajtam és az engem ért folyamatos agresszión, mintha nem lenne egymáshoz semmi közünk.

Láthatatlan árnyék voltam ezekben az években. Igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehetett. Nem használt semmit, nyilván, mindig észrevettek és használtak egy kis mókához. A tanárok? Alig voltak jelen, szerintem ők is úgy érezték, megérdemlem, amit kapok. Vagy csak nem volt kedvük konfliktusba keveredni. Néha ímmel-ámmal leszidták a fiúkat, ha rugdosódáson kapták őket, de egyéb nem történt. A szüleim? Az első évben még szóltam nekik, de mivel nem nagyon törődtek vele, abbahagytam a panaszkodást. Az az igazság, hogy érzelmi szempontból elhanyagolók voltak, nem volt idejük és türelmük ilyesmikkel foglalkozni. Velünk élt az alkoholista nagyanyám, aki részegen szintén agresszív lett, az ő jelenlétével és műsoraival sem kezdtek semmit. Anyám ráadásul zugivó volt, az apám pedig alig lakott otthon, 12 éves koromban el is hagyott minket. Van egy húgom, őt szintén megviselte a kusza családi helyzet, de legalább az iskolában nem volt bántalmazó környezetben.

Miután kikerültem az általánosból, életemben először a sarkamra álltam, és nem voltam hajlandó elmenni a ballagásra, hiába kardoskodott anyám. A középiskolában inni és cigizni kezdtem, bulikba jártam, menő akartam lenni, hogy megmutassam, nem vagyok áldozat. Ez csak részben sikerült – mai szemmel kifejezetten szánalmas. Ennek ellenére a gimi volt sokáig életem fénypontja, sokkal elfogadóbb és szeretetteljesebb közegbe kerültem, mint amit addig ismertem. Viszont ha valaki közel került hozzám, ahhoz követelőzőn és birtoklón viszonyultam. Volt például egy barátnőm – visszagondolva szörnyen beteges, ahogy ki akartam őt sajátítani éveken keresztül. Emellett állandóan belezúgtam valami zűrös fiúba, mindig olyanba, akinél esélyem se volt: rájuk akaszkodtam, a menetrendszerű visszautasítás után pedig szenvedtem, mint a kutya. Büntettem magam tovább, hiszen nem hittem benne, hogy bármi mást érdemelhetek.

Totális megrekedés

Kikerülve a gimnázium buborékjából, egy nagy nehezen letett érettségi után rettenetesen elveszett lettem. A szociális életemet az irreálisan nagy szorongás egyszerűen tönkretette. Nagyon könnyen blokkoltam a legváratlanabb helyzetekben, ilyenkor egy hang nem jött ki a torkomon, vagy dadogtam összevissza, ez elég gyakran előfordult, még egy pizzarendeléstől is rettegtem. Ilyen súlyos fóbiás állapotban se munka, se tanulás nem jöhetett szóba, az egyetlen társas helyzet, amit elviseltem, a törzskocsmánk volt, mert ott alkohollal lehetett enyhíteni a félelemérzetet.

Hányódtam összevissza a világban, semmit nem tudtam kezdeni magammal, két lábon járó depresszió voltam. 18 éves koromban összejöttem egy fiúval, akibe nem voltam szerelmes, ennek ellenére négy éven át jártunk, mert egyszerűen nem tudtam, hogyan kell véget vetni valaminek, és egyedül csinálni a sivár, szorongással teli életet. A második kapcsolatom ugyan szerelemként indult, egy idő után mégis képtelen voltam szexuális életet élni vele. Később csúnyán megcsaltam és szivattam összevissza (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kapcsolat elején ő bántott két évig, kifejezetten gonosz beszólásokkal és verbális bántalmazással tarkítva. Szóval ez is érdekesen alakult).

A húszas éveimben egyébként is rosszabbnál rosszabb kapcsolatokba keveredtem, két másodperc alatt beletekertem magam valakibe, és ha az illető lekoptatott, szenvedtem, akárha életem szerelmét vesztettem volna el. A férfiak alapvetően tartottak tőlem, mert szorongó és erőszakos, tapadó és zárkózott voltam egyszerre, aki gyakran nézett a pohár fenekére, hogy oldja a szociális fóbiáját. A legszörnyűbb élmény egy pszichológiai tankönyvbe illő bántalmazó kapcsolat volt: összejöttem egy mentálisan zavart férfival, mert romantikusan józsef attilainak láttam a valójában bőven pszichiátriára kívánkozó személyiségét. Az eredmény persze az lett, hogy összevissza alázott és bántott, amit három éven át tűrtem, szinte mindent benyeltem neki az ordítozástól kezdve a testemmel kapcsolatos gonosz beszólásokon át a végefelé bekövetkező ütlegelésekig. Végül csak úgy tudtam otthagyni, hogy beleszerettem egy másik férfiba, akivel sose voltam együtt „hivatalosan”: négy évig váltakozó intenzitású szerelmi viszonyt tartottunk fenn, ahol természetesen ő diktálta a feltételeket, nem én.

Lassú javulás - talán

A húszas éveim végén pszichológusi segítséget kértem. Nagy nehezen szereztem két diplomát, a szakembernek és a „beérkezettségnek” köszönhetően pedig valamelyest enyhültek a szorongásos tüneteim. Javult a kapcsolataim minősége is, bár minden barátommal van valami „baj”, az alkoholprobléma, a túlérzékenység vagy a depresszió valamelyike, esetleg ezek kombinációja minden esetben előfordult. A munkában se vittem túl sokra, bár többek szerint ez nem igaz, én mégis úgy érzem, lehettem volna sikeresebb, ha ez az átkos rettegés nem bénít meg állandóan. Sokszor küszködöm nehezen kontrollálható dührohamokkal, a húszas éveimben rosszabb volt, de bizonyos helyzetekben ma is váratlanul előtör, olyankor elönti az agyam a vér, kiabálok, vagy legalábbis rondán be tudok szólni. Több pszichológus megállapította, hogy hiperérzékeny vagyok. Hát szuper, gondoltam mindig. És akkor mi van? Mit kezdjek ezzel az információval?

A szüleimmel szerencsére jobb a kapcsolatom (korábban semmilyen se volt), apám második házasságából születtek testvéreim, akikkel közel állunk egymáshoz, ez sokat segített. Férjhez mentem egy nagyon kedves emberhez, talán túlságosan is szeretjük egymást, őrülten kapaszkodunk a másikba – néha elgondolkodom, vajon nem egészségtelen-e ez a ragaszkodás is (természetesen neki szintén megvan a maga problémája). Gyerekem viszont nem lett, sokáig nem is akartam, mert úgy gondoltam, túl beteg és terhelt vagyok hozzá. Aztán amikor már szerettem volna, hosszú próbálkozásra sem jött össze. Több vetélésen estem át, ezek az esetek súlyosan traumatizáltak, sokkal inkább, mint – talán – indokolt lett volna.

Negyven felett a szorongás leginkább kóros hipochondriában ölt testet: évek óta szenvedek tőle kisebb-nagyon hullámokban. Az önbizalmam és az önutálatom szintén hullámzó, néha egészen ki vagyok békülve magammal, máskor az öngyűlölet határán billegek. Nagy tömeg előtt nem merek megszólalni, kivéve azokat a helyzeteket, amiket már megszoktam. Ha véleményt kéne nyilvánítanom pl. egy munkahelyi testület előtt, elvörösödnék, nem találnám a szavakat, kényszeres mozdulatokkal kísérném a beszédemet - ami egyébként is gyakran megtörténik, mert nehezen uralkodom a testemen. Sokszor elgondolkozom azon, a tyúk vagy a tojás volt –e előbb: azért bántottak annyit gyerekként, mert már akkor is furcsa voltam a túlmozgásommal, a gesztusaimmal, az idegességemmel és a szorongásommal, vagy ezek inkább utóbb teljesedtek ki, a folyamatos terror hatására.

Akárhogy is, ezzel a traumával együtt kell élnem a hátralevő életemben. A szüleimre sokáig borzasztóan haragudtam. Hogy engedhették, hogy abban az osztályban maradjak? Miért hagyták, hogy ne legyen bizodalmam senkiben, legkevésbé önmagamban? De mindketten sokat változtak, ma már nem ugyanazok az öntudatlan félgyerekek, akik voltak harminc évvel ezelőtt. Úgyhogy kezdek megbékélni velük, és remélem, magammal is. Bíztató, hogy fiatal felnőttnek lenni sokkal rosszabb volt, mint középkorúnak. Ha ez így megy tovább, mire beköszönt az öregség, talán még boldog is lehetek.