Borítókép: Elvesztettük a lányunkat egy szörnyű éjszaka után, de aztán visszakaptuk Forrás: Getty Images

Elvesztettük a lányunkat egy szörnyű éjszaka után, de aztán visszakaptuk

Zsuzsa majdnem elvesztette a lányát - először fizikailag, aztán lelkileg.

Életem legrettenetesebb éjszakája a retinámba égett, és – most már tudom - a halálom napjáig kísérteni fog.

Éjfélkor arra ébredtünk a férjemmel, hogy az öt éves lányom, Rita hangosan zokog az ágyában. Mikor odasiettünk hozzá és megsimogattuk, riadtan éreztük, hogy remeg, és tűzforró az egész teste. Közel negyven fokos láza volt, tíz percen belül már folyamatosan görcsrohamok rázták, mi pedig sokkos állapotban tárcsáztuk a mentőket. A kocsi húsz perc alatt megérkezett, önkívületben lévő kislányomat pedig azonnal beszállították a kórházba.

A férjem és én a következő napokat állandó rettegésben töltöttük. Rita testhőmérséklete odabent tovább emelkedett, elérte, majd túl is lépte a negyven fokot. Hamar értesítettek minket, hogy agyhártyagyulladása van: amikor megtudtuk, még nagyobb pánikba estünk, mert azonnal eszünkbe jutott az összes tragikus haláleset. Szerencsére Rita időben került értő kezekbe. A negyven fok után a rémisztő szám lassan-lassan elkezdett süllyedni, aztán az orvosok gyógyszerekkel szépen leszorították 38 fokra, és Rita napról napra jobban lett. Mármint fizikailag. Az a vidám, pörgős kisgyerek azonban, akit addig ismertem, akivel folyton birkóztunk, nevettünk, játszottunk: az a kisgyerek eltűnt a lázzal együtt. Kijött a kórházból, és mikor meg akartuk ölelni, elfordult tőlünk.

A betegség új embert csinált belőle. Azelőtt kedves, boldog és cserfes lány volt, szerette a társaságot, a játszóterezést, a nevetést, az ovit. Azután a szörnyű éjjel után azonban teljesen visszahúzódott a saját sötét világába. Alig evett, keveset beszélt, nem akart többé beülni a kedvenc hintájába, messziről elkerülte a homokozót és a többi gyereket. Az egyik anyuka elpanaszolta nekem, hogy Rita egyszerűen fellökte a fiát az oviban, pedig korábban jóban voltak, és a lányom az agresszió leghalványabb jeleit sem mutatta.

Rita betegsége alatt már terhes voltam Ádámmal, akit néhány hónappal később boldogan mutattam meg neki. A lányomat azonban az új jövevény egy cseppet sem érdekelte. Naphosszat ült a szobájában, meséket nézett, makacsul összeszorította a száját, és akárhogy próbáltunk beszélgetni vele, egyre csak hallgatott.

A férjemmel egyre jobban elkeseredtünk. Úgy éreztük, képtelenek vagyunk Ritát ideát tartani, egyre távolabb és távolabb sodródik tőlünk. Mintha egy tengerparton álltunk volna, és tehetetlenül nézzük, ahogy egy hatalmas hullám messzire viszi tőlünk a lányunkat. Nehezen koncentráltam az újszülött fiamra, éjszakánként sokat sírtam, a körülmények minden energiámat lecsapolták. Végül leültünk beszélgetni a férjemmel, és úgy döntöttünk, ezt nem engedhetjük tovább fajulni. Egy szakember segítségét kértük, és kínkeserves munkával másfél év alatt tudtuk a gyereket közösen - úgy-ahogy - visszakormányozni az életbe. Az extrém magas láz és az agyhártyagyulladás sajnos kisebb mértékű agykárosodást okozott nála, de mára elmondhatjuk: a kislány ismét jól érzi magát a bőrében, a Földön, még ha a régi Rita egy része el is tűnt belőle. Újra szeret hintázni, zsúrokba jár, homokozik, csendesen beszélget a felnőttekkel, néha nevetgél is. Egy évvel ezelőtt még ennyit sem tudtam róla elképzelni.

De semmi sem múlik el nyomtalanul. Időnként látom a szemében a halálos fáradtságot, egy öregasszony sokat próbált tekintetét, akivé ezt a csöpp lányt az a borzalmas éjszaka varázsolta.

Olvass híres emberekről, akik krónikus betegségben szenvednek!