Elvesztette a fiát, a férjét, a kislányának csak napjai vannak hátra, de ő nem adja fel a reményt - Nekik drukkol egész Németország!
Vannak tragikus emberi sorsok. A 35 éves Stefanie Ewald-é tagadhatatlanul ilyen, a háromgyermekes édesanya élete alig egy év leforgása alatt omlott össze. 2019 decemberében tízéves kisfiától, Jonastól kellett búcsút vennie, aki gyógyíthatatlan, genetikai eredetű agydaganat miatt vesztette életét, majd három hónappal később a férjétől, akinél utolsó stádiumú tüdőrákot diagnosztizáltak.
„A mai napig nem vagyok képes kipakolni Jonas és a férjem kórházból hazahozott holmijait, és a dzsekijük is ott lóg a fogason, mert úgy érzem, ezzel is itt tarthatok belőlük egy darabkát.”
Kemoterápiát kapott, de a melleit nem sikerült megmenteni, mindkettőt el kellett távolítani.
„Nem bántam, mert az életem volt a tét és jól döntöttem, mert a melleim árán ugyan, de meggyógyultam.”- meséli.
Miután gyógyultnak nyilvánították, Stefanie úgy gondolta, túl vannak a nehezén, egy kicsit végre fellélegezhetnek.
„Eltemettem a férjemet és a fiamat, túléltem a rákot és csak egy kis nyugalomra vágytam. A temetésre a testvérem hazalátogatott Amerikából és emlékszem, a kislányaimmal fagyizni mentünk, meg állatkertbe. De mindössze hét nap boldogság jutott. A nyolcadik nap reggelén Neele, a nagyobbik lányom arra ébredt, nem tudja mozgatni a bal kezét és a lábát. Rohantunk az orvoshoz, aki Jonast is kezelte és miközben közölte a kislányom diagnózisát, velem együtt folytak a könnyei.”
A hét éves Neele-nél ugyanolyan operálhatatlan agydaganatot diagnosztizáltak, mint tízéves bátyjánál.
„Amikor kiderült, hogy a kislányunknak ugyanolyan genetikai eredetű agydaganata van, mint ami miatt a bátyját elveszítettük és nem tudni, mennyi ideje van hátra, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem történhet meg velünk még egyszer, hiszen annyi tervünk és álmunk van még.”
Stefanie és férje mindössze 23 évesek voltak, amikor összeházasodtak. Tudták, hogy összetartoznak és mindennél jobban vágytak arra, hogy gyermekük szülessen. Erre nem is kellett sokat várniuk, hiszen 2009-ben megszületett Jonas, majd három évvel később, 2012-ben Neele és 2017-ben a harmadik gyermekük, Lenja. Boldogságban és harmóniában éltek mindaddig, amíg Jonasnál ki nem derült a gyógyíthatatlan betegsége, majd az édesapa végstádiumú tüdőrákja. 2019 végén Jonast, pár hónappal később Sebastiant, a gyerekek édesapját temette el Stefanie és két kislánya.
„Sokan kérdezik, hogy bírok így élni. Erre a kérdésre én magam sem tudom a választ. Vannak napok, amikor gépiesen teszem a dolgomat, kiviszem a szemetet, elmegyek bevásárolni, játszok a lányokkal. Talán pont a napi rutin az, ami segít. Tudom, hogy a kislányaimnak szüksége van rám. De vannak napok, amikor úgy érzem, szétszakít a fájdalom.”
Stefanie azokba a pillanatokba kapaszkodik, amikor a kislányának fájdalommentes napja van. Olyankor úgy érzi, mintha csak álmodta volna a betegséget, hiszen Neele, mint bármelyik vele egyidős gyerek, boldogan öltözteti a Barbie babákat, és vicces TikTok videókat forgatnak együtt.
„Az életünk felett azonban mindig ott lebeg egy sötét felhő, a félelem folyamatosan bennem van, hogy vajon mit hoz a következő nap: még egy kis boldogságot vagy újra rosszulléteket, elviselhetetlen fejfájást és fáradtságot. Kikészít, amikor látom, hogyan emészti fel a daganat napról napra a kislányomat.”
Stefanie azonban nem adja fel, minden nap abban reménykedik, hogy csoda történik és felszívódik a daganat vagy találnak Neele betegségére valamilyen gyógymódot.
„Bár megállíthatnám az időt vagy éveket sűríthetnék egy napba, hogy lássam felnőni, boldognak, szerelmesnek! De tudom, hogy ez képtelenség és minél jobban lassítanék, az idő annál gyorsabban telik.”
Neele tudja, hogy ugyanaz a daganat támadta meg a szervezetét, mint amibe a bátyja belehalt, de hisz benne, hogy meggyógyulhat.
„Neele-t a betegsége megfosztotta a gondtalan kisgyermekkortól, a kortársainál sokkal érettebb, a lelke öregebb. De a betegsége ellenére is nagyon szeret élni, és mint mondja, a haláltól sem fél, hiszen az apukája és a bátyja várja őt odaát. De mindig hozzáteszi, hogy ha választani lehet, inkább marad velem még nagyon sokáig.”
A nyugalmas napoknak azonban egyre többször vetnek véget a betegség súlyosbodását jelző tünetek. A kislány gyakran panaszkodik elviselhetetlen fejfájásra, elveszíti az egyensúlyérzékét, lépten-nyomon elesik.
„Olyankor úgy próbál megnyugtatni, hogy azt mondja: ’Anya, csak túl gyorsan futottam, nincs semmi baj’, de bennem sajnos nem tudja elhallgattatni a baljós előérzetet, mivel a bátyjával ugyanezt már végigcsináltuk. Pontosan tudom, ezután mi következik.”
A család legfiatalabb tagja, a kétéves Lenja az egyetlen, aki nem örökölte a betegséget okozó génmutációt. Stefanie-t ez boldogsággal tölti el, ugyanakkor aggódik is. Mert lehet, hogy a kislánya egészséges, mint a makk, de hogy ennyi tragédia láttán a lelke mennyire maradhat ép, azt nem tudja.
„Fogalmam sincs, hogyan fogok megküzdeni az újabb veszteséggel, az üresség-érzéssel, a fájdalommal és mennyire tudok jó édesanyja lenni Lenjának.”
Stefanie-t a testvére Amerikába hívta, hogy ott nevelje fel Lenját, mert azt reméli, ha hátrahagyja azt a környezetet, ahová oly sok fájdalmas emlék köti, talán szép lassan ő is megtalálja a lelki békéjét.
„Olyan jó lenne néha gyengének lenni, és még ha csak egy kis időre is, de letenni a terhet, amit cipelek. De tudom, most megint nagyon erősnek kell lennem és újra végig kell csinálnom, amibe egyszer már majdnem belehaltam. Az elmúlt években sokszor feltettem magamnak a kérdést, miért én maradtam életben és nem a fiam vagy a férjem és mi az oka, hogy most a kislányomat is lehet, hogy elveszítem. Nem akarok a jövőre gondolni, Neele-vel és Lenjával a mostban élünk és minden percét ki akarjuk élvezni, amíg még lehet.”