Érdemes még elmondanom a férjemnek, hogy már nem szeretem?

Borítókép: Érdemes még elmondanom a férjemnek, hogy már nem szeretem? Forrás: getty images
Olvasónk, Ildikó úgy érzi, belefáradt. De nem biztos benne, hogy a 40 év munkaviszony mellett ugyanennyi év házasságot is maga mögött akar hagyni. Igaz történet.

Ferivel még a tanárképzőn ismerkedtünk meg, és ugyan nem volt az szerelem első látásra, azért valahogyan csak egymáshoz csiszolódtunk. Egy vidéki nagyvárosban élünk, 3 gyönyörű felnőtt gyerekünk van és látszólag boldogok vagyunk, főleg, hogy én nemrég nyugdíjba is vonulhattam. Talán ez is az oka részben, hogy végre van időm elmélázni a gyorsan elröppent évekről, és számot vetni mindazzal, ami eddig az életemben történt. A legfontosabb, legemlékezetesebb, legmeghatározóbb dolgokkal. Kétségkívül ezek egyike az, hogy lassan 40 éve összekötöttem az életemet egy férfival, akinek eddig a mintafelesége voltam.

A férjem szerető apa volt fiatalkorában, és most a nagyszülői szerepben is remekel, ha megérkezik hozzánk a kisunokánk. De tulajdonképpen mindhárom gyermekünket én egyedül neveltem fel. Ezt nem úgy kell érteni, hogy ő nem volt ott, fizikailag nagyon is jelen volt mindig, csak éppen nem igazán lehetett rá számítani a fontos döntésekben, a kritikus helyzetekben – azt hiszem, ezektől mindig is rettegett. Próbáltam ezt a gyengeségét mindig figyelmen kívül hagyni és természetesnek vettem, hogy én szinte mindenben szabad kezet kapok tőle.

Neveltem a gyerekeket, évtizedeken át reggel fél 5-kor keltem, hogy mindenkinek reggelit készítsek és elindítsak mindenkit a suliba vagy épp a munkába. Aztán következhettem én. Azután jött a szorgos munka, s ha utána hazaértem, főztem, vezettem a háztartást, tanultam a gyerekekkel... És ez így ment minden áldott nap.

Feri még a gyerekek gimnazistakoráig jobban foglalkozott velem, velünk, rá lehetett venni különféle programokra, közös kirándulásokra és egyszer-egyszer kettesben is el tudtunk menni nyaralni. Aztán történt valami, és egyszerre csak nem volt jó neki semmi. Nem másik nő volt a dologban, ez biztos – hiszen világ életében lusta volt minden kapcsolatot ápolni, nemhogy még szeretőt is tartani –, egyszerűen érdektelenné vált számára a kettőnk kapcsolata.

Sokszor veszekedtünk emiatt, amit ő sosem értett igazán, mert nem is akarta meghallani, hogy problémáink vannak, így – a gyerekekre is gondolva –, egy idő után mindig lecsillapodtak a dolgok kettőnk között, én pedig újra és újra beletörődtem, hogy ez jutott nekem.

A barátaink is elmaradoztak, bizonyára érezték, hogy nem valami felemelő a társaságunkban lenni.

Az utolsó összetűzésünk 5 éve lehetett, amikor komolyan gondolkoztam a váláson, ő persze megijedt és összeszedte magát. Azóta egy fokkal jobb a helyzet: még ha én erőltetem is, de többször csinálunk dolgokat kettesben, megyünk ide-oda, és végül a legtöbbször jól érezzük magunkat együtt. Hiszem, hogy ő is így van ezzel. De ez minden, inkább vagyunk olyanok, mint jó lakótársak vagy barátok, mint igazi házastársak.

Tisztában vagyok vele, hogy a szerelem a hosszú évek alatt átalakul szeretetté, megbecsüléssé, tiszteletté, de nálunk mintha nem ez történne. Megszokássá, nyűggé és elpazarolt percekké válik a legtöbb együtt töltött idő, amikor vele vagyok, és néha úgy érzem, menekülnöm kéne.

De hova is mehetnék? 60 éves vagyok, minden, amit valaha tettem, felépítettem, aki valaha voltam, az hozzá kapcsolódik. A közös életünkhöz, a családunkhoz, a gyerekeinkhez. Úgy érzem, ha elhagynám, akkor se történhetne már semmi új az én megszürkült, érzelemmentes és ingerszegény életemben. Nem akarok mással lenni, de vele sem bírok, mert minden pillanat felemészt. Ha megmondanám neki hogyan érzek, egész biztosan kudarcnak fogná fel, és ha együtt maradnánk, ha nem, ez még nagyobb éket verne közénk.

De vajon tényleg erről kell szóljanak a nyugdíjas éveim? Ezt is érdemes még egymásra pazarolnunk? Lehet-e még ilyenkor is újrakezdeni, vagy csak sült bolond, aki ezt gondolja? Egyetlen dolog van csak, ami tudok: nem akarok boldogtalanul meghalni.