Elhagyott a férjem, amikor kiderült, hogy ikreket várok
„Én ezt nem fogom bírni. Megmondtam, hogy fiút akarok, abból is csak egyet. Nekem más a karmám, mint ami itt van.”
Ezeket a mondatokat a férjem artikulálta szépen egymás után az előszobánkban, aztán felmarkolta a bőröndjét. Kétségbeesetten, egyszersmind vádlón nézett rám, mint ennek a szerencsétlen, kis körültekintéssel elkerülhető eseménysorozatnak az egyetlen okozójára, megfordult és kilépett az ajtón. Odalent már várta a taxi.
Pörgessük csak vissza egy kicsit az időt.
Sándor valóban szólt, hogy ő fiút szeretne. Kapcsolatunk első heteiben, úgy huszonkét évesen. Én naiv azonban úgy véltem, Sándor egy felnőtt ember, aki huszonhét éves korára már tisztába jött a világnak olyasféle törvényeivel, mint hogy egy dolog akarni, és más megcsinálni, és hogy a biológia nem az elemi vágyaink tűpontos megtestesülése, hanem sokkal kiszámíthatatlanabb elvek szerint működik. Sándor azonban elvakult ezolélek volt, a születés csodáját úgy fogta fel, mint a sors útmutatását, ami elárulja számára, a megfelelő helyen van-e avagy sem. Azaz, faék egyszerűre fordítva: ha fia lesz, ahogy szeretné, a családja mellett marad, ha viszont nem, akkor tévúton jár.
Legalábbis utólag mindezt „remek” kifogásnak gondolta.
Amikor az ultrahang kimutatta, hogy ikreket várok, ráadásul két lányt, Sándor sokkot kapott. Persze akkor még próbálta fegyelmezni magát. Az első kiborulása után mosolygott, nyugtatóan simogatta a hajamat, mintha én szorulnék vigasztalásra. Persze láttam, hogy színészkedik, és határozottan idegesített. Miért vette a fejébe, hogy neki fiú kell? Mi baja van a lányokkal? Érthető, ha az ember kicsit megijed a dupla felelősségtől, Sándor azonban nem egyszerűen megijedt, hanem életválságba hullott. Rögtön tudtam, hogy baj lesz, bár azt talán nem, hogy ekkora. Legalábbis nem azonnal.
Sándor ugyanis még a szülést sem várta meg. Konzultált a mamájával, aki tárt karokkal fogadta vissza a veresegyházi családi házba - el sem engedte igazán. Egy szép tavaszi napon, a hetedik hónapban leült velem szemben, a gömbölyű hasam elé – úgy nézett rá, mintha egy alien növekedne benne -, és könnyekkel a szemében elrebegte, hogy neki ez nem fog menni. Ő erre nincs felkészülve. Még ha egy lány lenne, na de kettő… volt jósnőnél, az is megmondta, neki más utat szánt a sors. Sajnálja. Még szerencse, hogy van egy szupercsaládom, van szuperanyukám, meg két szupertestvérem, mindenki segíteni fog, nem hagynak egyedül. Ő azonban kevés ehhez. Tudja, hogy nem cselekszik szépen, de hogyan szegülhetne szembe az ember a mindenséget átható világtörvénnyel?
Annyira undorodtam tőle, hogy még csak nem is válaszoltam. Amikor elment, felhívtam a tesóimat, és megkérdeztem, akar-e valamelyikük ideiglenesen hozzám költözni. Hipersebességgel érkeztek mind a ketten. Sándor bizarr reakcióján egyikük sem döbbent meg igazán. Ismerték jól, és már annak idején sem értették, miért megyek hozzá egy ilyen idiótához. Én sem értettem saját magamat. Fiatal voltam, szerelmes és vak – más mentségem nincsen.
A szülés fájdalmas volt és hosszú. Császározni kellett, a hasam lógott utána, mint egy kismalacnak. De azért boldog voltam. A lányok csodaszépek lettek, egyikük sem hasonlított az apjára. Az első heteket ökölbe szorított kézzel, anyukám és tesóim nulla-huszonnégy órás segítségével csináltam végig, és lehet, hogy szupervumennek tűnök, de az első hónap után már egész jól boldogultam egymagam. Boróka és Bea kedves, viszonylag nyugis babák voltak. Ennyit nekem is adott a mindenséget átható világtörvény, ha már a derék férjemmel ennyire megszívatott.
És még csak most jön a csavar. Hipp-hopp, elrepült három év, a lányok már óvodába jártak: Boró lett a csibész, Bea meg a jókislány. Jól megvoltunk hárman, néha már át tudtam aludni az éjszakákat is. Sándor alig-alig jutott eszembe. Időnként küldött pénzt, ilyenkor elképzeltem, amint a veresi házuk verandáján heverészik, szőlőszemeket dobál a szájába, és elmélkedik a világunk felett álló Sorsszerűségről, ami időben megsúgta neki, hogy húzzon el a családi sasfészekből minél gyorsabban.
Már hetek óta nem fantáziáltam róla, amikor egyszer csak előzetes bejelentkezés nélkül felcsengetett. Meglepődtem, mert összeaszott volt, akár egy öregember, és nagyon szomorú. Eszembe sem jutott elzavarni, olyan érzés lett volna, mintha egy gyereket vagy egy kóbor kutyát kergetnék el a küszöbről, aki hozzám menekül be a zivatar elől. Képtelen voltam úgy gondolni rá, mint a gyermekeim érett, felnőtt, normális biológiai apjára.
Sándor szánta-bánta a múltat. Meg se próbálta magát visszakuncsorogni, legalább azzal tisztában volt, hogy esélye sincs rá a történtek után. De a lányai, akiket nem ismert, hiányoztak neki. Szeretett volna találkozni velük. Az anyja is egyre szurkálta, hogy tegyen már valamit, mert ő nagymama akar lenni. Így hát eljött. El tudom-e képzelni, hogy ő és a gyerekek jóban legyenek valamikor?
El tudtam. Valahogy nem haragudtam rá igazán. A házasságunk végzetes hiba volt, két zöldfülű szerelmes ballépése. De nem foszthatom meg sem őt a gyerekeitől, sem az ikreket az apjuktól. Hogy három teljes évre magukra hagyta őket? Nos, ez Sándor ars poeticájának logikáját követve már legyen az ő karmája.
Egy hétre rá szerveztem egy közös vacsorát. Az ikrek kíváncsian pislogtak az idegen bácsira, Sándor nagyon elfogódott volt, alig evett. A kaja végén Boró odament hozzá, és megkérte, olvasson fel nekik a meséskönyvből. Olyan hálásan pislogott a kislányra, mintha az a lelkét mentette volna meg. Eltűntek a kisszobában mindhárman, én pedig szépen nekiálltam mosogatni.