– De jól nézel ki! – Á, ne is mondd! –, avagy miért nem tudunk elfogadni bókokat?
– Jaj dehogy, úgy néz ki a fejem, mint egy szalmakazal.
– És ha tudnád, milyen kis ördögfióka! Soha nem eszi meg, amit elé rakok és minden este két óráig tart az altatás, pokollá teszi az életemet!
– Viccelsz? Ezer éve vettem, akkor is turkálóban.
Eléggé ismerős, ugye? Ha valaki szépeket mond nekünk, akkor általában zavarba jövünk, elpirulunk, eltérítve érezzük magunkat a megszokott röppályánkról és többnyire nem is értjük, miért jön most ezzel. Pedig kaptunk egy Pozitív Visszajelzést! És mi mégis gyanakszunk, hogy hazudik, valamit el akar érni vagy egyszerűen csak kedves akar lenni, kár, hogy nem sikerül neki, mert sokkal jobban tudjuk, mint ő, hogy mennyire nincs képben.
Na jó, a valóság az, hogy sokszor képtelenek vagyunk a helyén kezelve, ha valaki bókol nekünk. Pszichológusok szerint ennek egyetlen egyszerű oka van, a legtöbb esetben legalábbis: az alacsony önértékelésünk. Ha úgy érezzük, ramatyul nézünk ki, akkor egy „de jól nézel ki bók” hiteltelennek tűnik a számunkra. Ha úgy érezzük, nem tudunk előrébb jutni a szamárlétrán, egy munkatárs elismerő visszajelzését úgy értékeljük, mint a későbbi csalódás előszobáját.
Egy szociálpszichológiai kutatás azt mutatta ki, hogy sokan különösen rosszul fogadjuk az olyan bókokat, amelyek a párkapcsolatunkra utalnak. „Megvártad Rolandot, hogy együtt érkezzetek a partira? Nahát, milyen figyelmes barátnő vagy!” – az ilyen jellegű mondatok még bizonytalanabbakká tesznek bennünket a kapcsolatunkat illetően, mint amilyenek amúgy is vagyunk és elérik, hogy negatívabban lássuk a szerelmi életünket, mint előtte. Az ilyen bókok nem csak negatív képet vetítenek elénk a kapcsolatunkról, de abban is megerősítenek bennünket, hogy a partnerünk szeretete és gondoskodása feltételekhez kötött, és ha nem felelünk meg az elvárásoknak, akkor elveszíthetjük őt.
Hasonló a helyzet alacsony önértékelésű emberek esetében akkor, ha a partnerüktől kapnak dicséretet. Ilyenkor a bók célpontja bezárkózik, távolságtartóbb lesz, ami a partnernek természetesen frusztrációt okoz, amiért az erőfeszítése, hogy értékelje a másik főztjét vagy megdicsérje a haját, visszafelé sült el. Vagyis a szorongás, amit a bók sokunkból kivált, önbeteljesítőnek is bizonyulhat.
A fenti szomorú helyzetnek nem a bók jó szándékú forrása az oka, hanem a célszemély alacsony önértékelése. Persze léteznek kifejezetten udvariatlan hatású bókok is, amiket mindenkinek kerülnie kellene. De akkor egyáltalán ne bókoljunk? Nos, a jó hír az, hogy léteznek olyan bókok, amiket ha nem is lehetetlen, de legalábbis nehéz negatívan értelmezni, és amik erősítik az önbecsülésünket. Erre példa ez a néhány évvel ezelőtti vírusvideó is,
amelyben egy tinicsaj iskolai projektje keretében elmagyarázta fotóalanyainak, hogy „le kell fényképeznie néhány dolgot, amit szépnek lát”. Alig volt olyan alany, aki ne vette volna pozitívan a dolgot, mert a videót készítő lány egy rajta kívül álló, gyakorlatilag objektív okhoz (azt a feladatot kapja, hogy keressen szép dolgokat) kötötte az elismerést.
Az is segítheti a bókolót, ha konkretizálja a mondanivalóját (anélkül persze, hogy indiszkrét lenne). A „jól nézel ki” helyett érdemes olyasmit mondani, hogy
de az se rossz módszer, ha kiemeljük az illetőt a tömegből, például „te vagy az egyetlen ismerősöm, akinek eszébe jutott volna lefoglalni ezt a last minute utat. Felnézek rád!”.
Aki pedig újra és újra azon kapja magát, hogy elhárítja a bókokat (esetleg olyan visszajelzéseket kap, hogy „neked nem lehet szépeket mondani”), annak azt tudjuk ajánlani, hogy ne álljon meg a tüneti kezelésnél. Persze az is jó megoldás lehet átmenetileg, ha tudatosan figyelünk arra, hogy a dicséreket nem utasítjuk vissza, hanem megköszönjük. (Egy egyszerű „köszönöm” elég.) De ennél is fontosabb, hogy tanuljuk meg észrevenni a saját érdemeinket, akár minden nap. Mondjuk el magunknak a tükör előtt, mennyire értékesek vagyunk, vezessünk hálanaplót – gyakoroljuk, hogy milyen dicséretet kapni azáltal, hogy napról napra megdicsérjük magunkat.