Életem legjobb lépésváltása

Ha boltban lehetne időt venni, valószínűleg sokat költenénk rá, és akkor végre huszonhat vagy huszonnyolc órából is állhatna a napunk. Elég lenne? Vagy az sem? Nem lenne észszerűbb inkább visszavenni belőle, mint hozzáadni?

Pár éve még őrült tempóban teltek a napjaim. Próbáltam száz százalékot teljesíteni a munkahelyemen, a családban, baráti társaságokban, önfejlesztésben, sportban, hobbikban. Sokszor olyan programokra is beneveztem, amikről talán már előre tudtam, hogy nem tesznek hozzá sokat az életemhez, de valahogy nem akartam kimaradni. Ha fáradt is voltam, vitt a lendület. Többször kerültem a kiégés határára. Belülről, ösztönösen éreztem, hogy ezt a hajtást, amiben olyan hosszú ideje igyekeztem helytállni, nem szeretném és nem is bírom tovább csinálni. Ekkortájt jöttem rá, hogy fizikai értelemben évekig szinte sosem voltam egyedül, maximum az autóban. Illetve ott sem, mert ha nem a gyerekeket vittem valahova, akkor telefonáltam. Intéztem a munkaügyeket, vagy hatékonyan kihasználva az „üres perceket”, valamelyik rég nem látott barátommal, ismerősömmel beszélgettem.

Ki akartam szállni, de fogalmam sem volt, hogyan lehetne változtatni. Egyre többször éreztem, hogy szükségem volna saját magamra. Ám ezek a gondolatok még nem voltak elég hangosak, mindig akadt valami más, fontosabb dolog, ami elvonta a figyelmemet. Különben is, látszólag minden be volt betonozva: pénzt kell keresni, dolgozni kell, plusz a két gyerek – több szabadidőről álmodni se mertem. Pihenni csak a hétvégi, esti programok és társas kapcsolatok rovására lehetett volna, pedig pont ezekre volt leginkább szükségem.

Közben a lányom kitartóan lobbizott egy kutyáért. Ha csak rágondoltam, hogy ebbe a hajszolt életbe még egy kutyát is a nyakunkba veszünk, már kiborultam. Egy darabig hősiesen ellenálltam. Aztán megtörtem: jöjjön a kutya! Persze nem ám egy kis testű, nyugodtabb fajta, a kihívás neve: border collie. Nem hittem volna, hogy épp ő kell ahhoz, hogy elinduljon egy hatalmas belső transzformáció, ami elvezet egy tudatosabb és lassabb élethez.

Az első néhány hétben semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy nem vagyok normális, amiért bevállaltuk ezt a cuki kis dögöt. Annyi más dolgom lenne, minek kínzom magam ezzel? Sajnáltam a sétákra kieső egy órát, és ettől végig feszült voltam.

Élesen emlékszem a pillanatra, amikor aztán az egyik ilyen puffogós reggelen végre feltettem magamnak a kérdést: „Jó neked itt dühöngeni? Ez így lesz hosszú évekig. Mi lenne, ha megbarátkoznál a helyzettel?” Valami átkattant a fejemben. Elkezdtem elfogadni a helyzetet és szép lassan minden a helyére került. Megkaptam a lehetőséget, hogy ott legyek magamnak és újra megismerkedjünk. Séta közben a természet közelsége hatalmas energiákat szabadított fel bennem, miközben megnyugtatott. Rengeteget adott nekem, ma már el sem tudom képzelni nélküle az új, lassú életem. Csak miután sokat olvastam a témáról, tudatosult bennem, hogy spontán mindfulness gyakorló vált belőlem.

Lassan öt éve sétálok vagy futok napi rendszerességgel a kutyámmal a lakóhelyemhez közeli réteken, a Duna-parton és a budai hegyekben. A reggeli séták alatt olyan közel kerültem magamhoz, mint eddig soha. Újra felfedeztem, milyen az, ha csend vesz körül és magamra maradok a gondolataimmal, céljaimmal, az előttem tornyosuló feladatokkal, vagy csak úgy vagyok, lazán, nyitottan a jelen pillanatra. Megnyílik a kreatív énem, természetesen áramlanak a megoldási lehetőségek, új ötletek bukkannak fel a semmiből és minden olyan könnyednek tűnik.

A slow, azaz lassú életmód nem arról szól, hogy mindent lassabban csinálok. Inkább az egyensúlyról. Egyfajta hozzáállás az élet számos területéhez, értékrend, amely szerint a gyorsabb és a több nem mindig jobb. A lassítás egy életfilozófia, ami segít az életemet tudatosan irányítani, kapcsolódni önmagamhoz, másokhoz és az engem körülvevő világhoz is. Képes vagyok lemondani bizonyos dolgokról azért, hogy más dolgokban elmerülhessek, megpihenhessek, aktívan jelen legyek. Átalakítottam a napirendemet, a munkához, házimunkához, barátokhoz, hobbikhoz, talán nem túlzás azt mondani, hogy az élethez való viszonyomat. Átértékeltem, hogy mit tartok fontosnak és mit tudok teljesen elengedni az életemből. Mindez ösztönösen, lassan, szinte észrevétlenül történt. A lassú életemben jól ismerem önmagam, és tudom, milyen döntéseket kell nap mint nap meghoznom azért, hogy fenntartható legyen ez az életforma.

Mindenkinek mást jelent a lassítás és különböző módokon építi be az életébe. Van, aki reggelente sétál vagy meditál. Mások áttekintik az állandó feladataikat vagy tevékenységeiket, és kihúzzák azokat, amelyek nem támogatják a lassabb életformát. Van, aki jelentősen csökkenti a képernyő előtt töltött időt, a felszabadult órákat pedig számára tartalmasan tölti. Van, aki az emberi kapcsolatait helyezi új alapokra és megfelelő figyelmet fordít a családjára vagy barátaira, akiktől az elmúlt években a rohanó életmód miatt eltávolodott.

DE A LÉNYEG:
a lassítás egy új élet kezdete. Egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb, egészségesebb és produktívabb életé.
A szerzőről: Vigh Alexandra

A Slow&Grow programok alapítójaként azokat segítem a szakmai fejlődésben, akik szeretnének tudatosabban, lassabban élni és önmagukkal (újra)kapcsolódni.

A galériában található mindful gyakorlatokat szeretettel ajánljuk otthonra!