"El ne áruld a férjemnek, hogy dohányzom!"
Szombat este tíz. A gyerekek elaludtak, végre csend ül a lakáson, csak az eső szüntelenül ismétlődő, szemerkélő kopogása tölti meg szakaszosan a teret. „Leviszem a szelektívet!” – hadarom el gyorsan a PS előtt üldögélő férjemnek. Mire eljut a hangom a füléhez, már szaporán szedem a lábam a társasház kopottas lépcsőin.
Műanyag a sárgába, papír a kékbe – ismétlem megszokásból, pont úgy, ahogy az óvodásaimnak szoktam. Aztán lehúzom a kabátom cipzárját, nyúlok a belső zsebembe, kattan az öngyújtó, szív, sűrít, lent tart, kipufog. Érzem ahogy a nikotin szétárad a vérereimben, zsibbadok, szédülök, lelazulok.
Évente kétszer ülünk össze az egyetemi csoporttársakkal, ilyenkor a rosé-fröccs mellé veszünk két doboz cigarettát is. Nálam maradt a buli után egy fél pakli. Sajnálnám kidobni ezt a bódító, a vizsgaidőszakok lezárását idéző laza érzést.
Felkapcsolódik a lépcsőház világítása, én pedig mint egy tinilány behúzódok a szeméttároló hátsó eresze mögé. Lépések közelednek, az őszi ázott faleveleken papucs csoszogása hallható.
Télikabátja alól a pizsamája kandikál ki, haja GYES-kontyban, pont úgy, mint az enyém. Háromgyerekes anya.
El ne áruld a férjemnek, hogy dohányzom! - hadarom olyan gyorsan, ahogy a nyelvem bírja.
Majd szégyen ült a vállamra. Mi bajom van? Miért viselkedem 35 évesen úgy, mint egy tinédzser? A választ tudom. Még egy szál választ el attól, hogy újra függő legyek.
Álltunk egymással szemben, karikás szemekkel, aztán mindkettőnk szája sarkában elindult egy bizonytalan ív, hogy másodperekkel később cinkos összekacsintós vigyor üljön ki az arcunkra.