Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

Édes érzés együtt aludni, nem?

Hát persze! Minden szülő imádja a kicsi illatát, puhaságát, egyenletes szuszogását: tényleg nagyon jó érzés összebújni. Ráadásul este végre beköszönt az az állapot, amikor anya sem ideges, és nem nyomkodja a telefonját, a gyerek sem hisztizik és dacol: mindenki békés és nyugodt. Erre a hangulatra vágynánk nappal is, de akkor ritkábban valósul meg, hát szívesen kihasználjuk a helyzetet este. Úgy látom, sok családban nagyon kevés idő marad a másikra, és a szülők este-éjszaka próbálják pótolni az intimitás hiányát.

Mi a baj az együtt alvással?

Több baj is van vele. Soroljam? 1. A gyerek önállósodásához fontos lenne, hogy megtapasztalja: „egyedül is (el) tudok aludni”. 2. Ha együtt alszunk vele, az az érzés erősödik benne, hogy „van félnivalóm, és csak akkor vagyok biztonságban, ha anya/apa itt alszik mellettem”. 3. Ha valaki megszokja, hogy soha nem alszik egyedül, akkor később is mindig arra vágyik majd, hogy szuszogjon mellette valaki. Előfordulhat, hogy akkor is benne marad egy kapcsolatban, amikor az már rég nem működik. Ezt hívják társfüggőségnek. 4. Ez elsőre talán túl spirituálisan hangzik, de én így gondolom: alvás közben annyira mély és nyitott, befogadó tudatállapotban vagyunk, hogy hathatnak ránk a közvetlen környezetünkben lévők tudattalanjának tartalmai. Vajon kell-e, hogy a kisgyerek „átélje” a szülei álmait, amelyek – többek között – a traumákat, szorongásokat dolgozzák fel? 5. Előfordul, hogy ez a szituáció a szülők között zajló játszma részévé válik. Például lehet, hogy valójában a szexet hárítják vele.

Mennyire gyakori ez a probléma?

Amikor elkezdek dolgozni valakivel, fel szoktam neki tenni három kérdést: 1. Van-e saját szobád? 2. Van-e önálló fekhelyed? 3. És ott alszol-e? Házi statisztikáim szerint a gyerekek 70–80 százaléka nem egyedül, nem a saját ágyában alszik. És nemcsak kisgyerekekről van szó, hanem kiskamaszokról is! A szülőnek kellene önvizsgálatot tartania: miért nem tudja elengedni a gyerekét? Miért pakolja rá a saját szorongásait? Sok problémától megkímélhetnénk a gyerekeinket, ha nem hagynánk idáig fajulni a dolgokat.

Meddig nem késő?

Azt gondolom, jó, ha óvodás korban rendeződik ez a dolog.

Ha változtatni akarunk, hogyan csináljuk?

Meg kell tanítanunk egyedül elaludni a gyerekeket. Ezt lehet például úgy csinálni, hogy altatás közben ki-kimegyünk pár percre, megnyugtatóan nyitva hagyva az ajtót. „Mindjárt visszajövök, csak a másik szobában elolvasok egy bekezdést, kivasalok egy inget.” Olykor bent leszünk éppen abban a pillanatban, amikor elalszik a kicsi, egyre többször viszont kint leszünk. Így a kicsi megtanul önállóan elaludni, ami egyébként a nyugodt, átaludt éjszakáknak is a záloga. Sok szülő panaszkodik arról, mennyire fárasztó éjszaka átmászkálni a felsíró, anyát hívó kisgyerekhez. Ne csodálkozzunk, hogy az éjszakai mikroébredéseknél is bennünket keres, ha velünk aludt el.

És reggel hogyan juttok el odáig, hogy mindenki lábán legyen cipő és végre kiléphessetek az ajtón? Nézd meg ezt a galériát: