Egyedüllét és magány a folyamatos kapcsolattartás világában
Az utóbbi hónapokban a koronavírus teljesen átrendezte a mindennapjainkat. Ennek köszönhetően kiemelkedő figyelmet kapott az egyedüllét és a magány témaköre. Sokan panaszkodtak a folyamatos elzártságra, sokakra rossz mentális hatással volt ez a változás, de legalább ennyi embertől hallottam ennek az ellenkezőjét is. Rengeteg ismerősöm vallotta be nekem kicsit szégyenkezve, hogy neki a koronavírus tulajdonképpen egy ajándék. Hiszen végre volt ideje kirándulni, megtanult kenyeret sütni, elkezdett újra könyveket olvasni, kedvére horgászhatott vagy sportolhatott; egy szóval olyan igényeit tudta kielégíteni, amelyekre a megszokott körülmények között nem lett volna lehetőség.
A két ellentétes nézőpontból könnyen megérthetjük a magány és az egyedüllét különbségét. Előbbi egy negatív jelentéstartammal bíró érzés, utóbbi pedig a társadalomtól való távolság állapota. Ez a két fogalom szorosan összefügg egymással, de a viszonyukat nem lehet tudományosan meghatározni, mert az minden ember számára másmilyen. Ahhoz, hogy egy kicsit mégis közelebb jussunk ehhez a kapcsolathoz, gondolkodjunk el egy kicsit a két fogalmon.
Mikor vagyunk egyedül a mindennapjainkban?
Esetleg az irodában, esetleg otthon, kávézóban, könyvtárban, edzőteremben. De igazán egyedül vagyunk ezeken a helyeken? Ha az egyedüllétet az emberektől való testi távolságként határozzuk meg, igen, de ha az emberektől érkező ingerekként, már nem. A legtöbbünktől folyamatosan karnyújtásra van egy okostelefon vagy laptop, amelyeken állandó külső hatás ér. Percenként befutó ímélek, értesítés a facebooktól, a cset pörög; egy szóval folyamatosan elérhetőek vagyunk, és ezt a környezetünk ki is használja.
A technológia nem hagyja, hogy egyedül legyünk. Se a könyvtárban, ahol üzenetek érnek el, se főzés közben, amikor podcastot vagy hangoskönyvet hallgatunk, se lefekvés előtt, amikor olvasunk egy kicsit, se kocogás közben, amikor zenét hallgatunk, még a vécén se, ahol jól esik görgetni egy kicsit az aktuálisan trendi közösségi médiás felületen. Az ímélek, a podcastok, a hangoskönyvek, a zene, az olvasás, a cset, a youtube, a sorozatok mind-mind külső ingerek, amik nem hagyják, hogy igazán egyedül légy. Az egyedüllét tulajdonképpen a tisztálkodás és az elmélyült munka idejére korlátozódik. Ez az ébren töltött időnk maximum 5%-a.
Ez az arány már csak azért is sajnálatos, mert az egyedüllét kimondottan hasznos állapot. Amikor nem befolyásolnak minket külső ingerek, nem érzünk folyamatos megfelelési kényszert, könnyebben rátalálunk a saját értékeinkre. Rengeteg szorongást okoz az emberekben, hogy mások eredményeihez és véleményéhez hasonlítgatja magát. Amikor ezeket sikerül kizárni, az ember önállóan tud gondolkodni, őszinte önreflexiót tud gyakorolni. A kreatív tevékenységekben, a „teremtésben” is elengedhetetlen az egyedüllét. Cal Newport a Deep Work című könyvében meggyőzően elemzi a sikeres és elmélyült munka a feltételeit, amelyek közt az első helyen szerepel az egyedüllét. Az sem véletlen, hogy sok ember kora reggel vagy késő este érzi magát a legproduktívabbnak: reggel még, este pedig már nem ér minket sok külső hatás.
Ez a sok szempontból produktív állapot nagyon nehezen érhető el. Nem csak a technológia nehezíti meg a dolgunkat, hanem a társadalmi berendezkedésünk is. Susan Cain a Quiet: The Power of Introverts in a World That Can't Stop Talking című könyvében a mellett érvel, hogy az óvodától kezdve az iskolán át a munkahelyeinkig minden intézmény az extrovertált személyek igényeit elégíti ki. Ráadásul a magánéletünkben is társadalmi nyomás nehezül ránk. Introvertáltnak lenni szinte kínos. Gondoljunk csak a magányos farkas kifejezésre, amely egyértelműen negatív jelentést hordoz.
Mi a helyzet a magánnyal?
Erről a fogalomról nehezebb általánosságban beszélni, mert sokkal szubjektívebb. Mégis akad pár sokatmondó példa a közelmúltból. Egy 2016-os közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak 72%-a, tehát majdnem háromnegyede magányosnak tartja magát. Ez egy megdöbbentő arány, ha belegondolunk, hogy a technológiának köszönhetően elméletileg egyre közelebb kellene kerülnünk egymáshoz.
Ez a jelenség persze nem maradhatott következmények nélkül, szerencsére egyre többen próbálják felhívni a figyelmet a tömeges elmagányosodás veszélyeire. Közéjük tartozik Vivek Murthy, aki 2014 és 2017 között az Egysült Államok Surgeon General-ja, tehát kvázi Egészségügyért Felelős Államtitkára volt. Murthy állásfoglalása 2018-ban keltett nagy visszhangot, amikor minden kertelés nélkül kijelentette, hogy a magány öl. Arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy a magány-probléma egyszerre magán- és közügy. Egyrészt magánügy abban az értelemben, hogy komoly egészségügyi problémákhoz vezethet, és ezzel valódi áldozatokat szed. Másrészt közügy, mert az egymástól való eltávolodás közösségek, akár társadalmak felbomlásához vezethet (gondoljunk csak a napjainkban zajló tüntetéssorozatra az Egyesült Államokban).
Sajnos nem kell egy másik kontinensig menni, hogyha bizonyítékot akarunk találni az állítására. Ami a közügyet illeti, a jelenlegi Magyarországon is komoly társadalmi feszültségeket kelt az egymástól való eltávolodás. Ami pedig a magánügyet illeti, gondoljunk azokra a tragikus halálesetekre, amelyeket a koronavírus árnyékában semmilyen statisztika nem rögzít. Mind Magyarországon, mind Németországban számos olyan esetről hallottam, hogy a járvány előtt egészséges idős emberek váratlanul elhunytak. Az ő sorsukat is valószínűleg a hirtelen beálló elmagányosodás pecsételte meg.
Milyen összefüggésben áll tehát az egyedüllét és a magány?
Ha elfogadjuk, hogy az egyedüllét és a magány összefüggnek, arra jutunk, hogy a két fogalom egyfajta fordított arányosságban áll egymással. Ahogy csökken az egyedüllét ideje, úgy nő a magányosságé. Tehát ez azt jelenti, hogy többet kell egyedül lennünk ahhoz, hogy kevésbé legyünk magányosak? Ez persze így nem igaz, de ha egy kicsit tovább árnyaljuk a képletet, világosabbá válik.
A magány alapvetően valamilyen elveszettség-érzés. Általában azt szoktuk mondani az elmagányosodásról, hogy eltávolodunk a többi embertől, de ez szerintem nem igaz. A technológia igenis közelebb hozott minket egymáshoz. Saját magunkat veszítettük el út közben. Innen ered ez az elveszettség-érzés, a magány. Az egyenlet másik fele hiányzik, nem az, amelyikről mindig beszélünk. Ahhoz, hogy az ember kiegyensúlyozott legyen, ismernie kell a saját értékeit, gondolatait, önreflexívnek kell lennie. És pontosan ezt nehezíti meg a körülöttünk lévő világ.
Azt gondolom, hogy ha az emberek közelebb kerülnének saját magukhoz, sokkal könnyebben és őszintébben kapcsolódnának egymáshoz. Úgyhogy ne szégyelljük felvállalni az igényeinket! Legyünk nyugodtan egyedül, menjünk kirándulni, zenéljünk, fessünk, gondolkodjunk, üldögéljünk, jógázzunk, meditáljunk, horgásszunk, kinek mihez van kedve.