Sosem bocsátom meg magamnak, hogy ennyire vak és naiv voltam. Vak és naiv? Eufemizmus. Hiszékeny és ostoba picsa vagyok, akit tizenhat éven keresztül úgy vertek át, mint szart a palánkon, és még csak a halvány árnyékát se vette észre annak, ami a háta mögött történik.

Gerzson épp az esetem volt: cuki kisfiú és irányító, macsós férfi egy testben. Huszonévesen találtunk egymásra, és gyorsan kiderült, mennyire kiegészítjük egymást: az ő hiperaktív, kényszeresen cselekvő természetét az én nyugodtabb személyiségem jól ellensúlyozta. A baráti társaság ámulva mondogatta mindig, hogy ilyen „zsák a foltját”-szerű egymásra találást még sohasem láttak. Egy húron pendültünk: mindketten zenéltünk, ő basszusozott, én gitároztam, állandóan utaztunk, partikat rendeztünk, nyüzsögtünk, aztán összeházasodtunk, és folyamatosan imádtuk egymást.

Legalábbis így hittem.

Volt a baráti körünkben egy lány. Panninak hívták. Panni annak idején próbálkozott Gerzsonnál, de nem jött neki össze, és emiatt a kapcsolatuk enyhén bizarrnak volt mondható: Panni folyton be-beszólogatott neki, évődésnek álcázta, de nemegyszer zavarba hozta vele a férjemet. Amikor ezt szóvá tettem, ő mindig védte Pannit: hisz ezer éve ismerem, együtt jártunk gimibe, neki egyszerűen ilyen pokróc stílusa van, és kész. Oké, nem forszíroztam tovább, belenyugodtam.

Teltek-múltak az évek, és lassan untatni kezdett, hogy házasság ide vagy oda, még mindig úgy élünk, mint a kamaszok. Viszonylag hamar kiderült, hogy nekem sajnos nem lehet gyerekem, úgyhogy beadtuk a kérelmet örökbefogadásra, és szép türelmesen várakoztunk. Közben Gerzson egy évre Londonba utazott munkaügyben, és lehet, hogy meglepően hangzik, de ez engem egyáltalán nem zavart. Havonta hazarepült, én meg elvoltam magammal és a gyerekváró atmoszférával: dolgoztam, csinosítgattam a lakást, vártam, hogy a családi életem elkezdődjék végre.

Egy év múlva Gerzson hazajött, és éltünk tovább úgy, ahogy addig. Egy szép nap megcsörrent a telefon, és nemsokára már egy néhány napos kisbaba feküdt abban az ágyban, amit évekkel azelőtt bekészítettem a gyerekszobába. Leírhatatlan a teljesség érzése, ami akkor eltöltött. Most már családom van. Egy igazi család.

Épp Szilvit, a kislányomat babusgattam, Gerzson egy órával azelőtt dolgozni ment, amikor felpityegett a telefonom. Tisztán emlékszem a pillanatra: Szilvi épp böffent egyet, kint dudált egy autó, én a kezembe vettem a mobilt.

Panni írt. Gerzson, állt a tárgymezőben.

Hosszú email volt. Panni részletesen leírta benne, kiket dugott meg a férjem az elmúlt tizenhat évben. Egy hosszú listát állított össze gondosan beszámozva (negyvenhét név állt rajta), aztán részletesen is írt a hölgyek egyikéről-másikáról: tizenkilenc munkahelyi kaland, zömmel Gerzson beosztottjai, huszonkettőt utcán, kocsmában, moziban szedett fel a férjem, a többi meg külföldi ügy, amikor kint dolgozott. Panni szeretettel taglalta, Gerzson hogyan mesélte el neki és a teljes baráti körnek, milyenek ezek a lányok az ágyban, ki az, akivel csak egyszer kefélt, és kiket tartott meg hónapokig.

Mindez még hagyján, de Panni azt is kifejtette, hogy Gerzson Londonban kábé a második napon összejött egy nővel, akivel a hazautazása napjáig együtt jártak. A lány azután is meg-meglátogatta, amikor visszaköltözött. „Igaz – írta Panni –, akkor már nem voltak egy pár, ezt Adri is tudomásul vette, de Gerzson szereti maga mellett tartani az exnőit. Ki tudja, mikor kellhetnek egy numerára.”

A következő órákra nem nagyon emlékszem. Azt tudom, hogy megvártam, amíg a férjem hazaér, és szó nélkül megmutattam neki a levelet. Életemben nem láttam annyira kiszolgáltatottnak. Reflexből próbálta kozmetikázni a helyzetet. Azt ismételgette, hogy Panni hazudik: tényleg kavart Londonban egy Adri nevű lánnyal, de csak egyetlen éjszakára. A többi színtiszta koholmány. Fiktív névsor. Panni találomra ollózta össze őket a telefonkönyvből, vagy a Facebookról. Bosszút akar állni rajta, amiért annak idején nem izélte meg. Higgyek neki. Így történhetett. És sírt. Ne hagyjam el, mert megöli magát. Nélkülem és a kislány nélkül nem lesz semmi értelme az életének.

Tisztán tudtam, hogy csak kapálózik, mint a csapdába esett patkány. Manipulál, érzelmileg zsarol, hogy azt higgyem, az egyetlen szál, ami az élethez köti, én vagyok. De hogy mit kell ilyenkor csinálni, arra nem tanított meg a körbepárnázott életem. Hisz Gerzson volt hozzá a vatta. A jó munka, a sok utazás, a baráti vacsorák, a felhőtlen, túlnyújtott fiatalság. Most viszont már más volt a helyzet. Ott álltam egy üvöltő csecsemővel. Érte kellett cselekednem. Vállalnom kellett, hogy leugrok a szakadékba, és nem lesz ott semmilyen puha, amire eshetek.

Felhívtam anyukámat, és megkértem, hogy készítse elő nekünk a gyerekszobámat. Tudtam, ha meghallja a részleteket, azt akarja majd, hogy menjek vissza Gerzsonhoz. Ő is elviselte apám kilengéseit, nem tartja ezt annyira nagy dolognak. „Gerzson jó ember, pénzt keres, vigyáz rátok… mi az a néhány nő?” – mondja. Én viszont nem bírnám elviselni, ha a gyerekem hazugságokkal szétmérgezett, álszent és aljas légkörben nőne fel.

A saját érzéseimről nem tudok írni. A billentyűzet és közém áll valami sötét és vastag ködfelhő, ami elszívja előlem a levegőt. Mélységes űr fölött állok. A semmi villódzik körülöttem. Ezt érzem. És egyelőre ennél többre nem vagyok képes.

Galériánkban 10 tényt olvashatsz a hűtlenségről!