"Miért nem keresel munkát?" Állandóan visszatérő kérdés ez, amit a férjem reggelente nekem szegez, amikor kábán fekszem az ágyban, mindenem fáj, és belül dörömböl az üresség.

Róbert nagyon sokat dolgozik, mégsem keres eleget, pláne kettőnknek. Az utóbbi időben egyedül kell vezetnie a háztartást, mivel én letettem a lantot. Hónapok óta nem írtam egyetlen sort sem. A depresszió ellopta az írói hangomat, s vele elvesztettem a fő munkaeszközömet.

Újságíró, szerkesztő és fordító vagyok, több diplomás, széles körű munkatapasztalattal. Dolgoztam szerkesztőségekben, de még többet a négy fal között, mert itthon érzem magam igazán biztonságban. Nem a gyors hírek, hanem a lassú, megfontolt munka embere vagyok. Egy-egy cikk néha napok, hetek alatt készül el, de igényes, alapos szövegek, mélyre fúrnak, és a témák gyakran megviselnek engem is. Természetesen nem jár értük sok pénz, de mindig leleményes voltam, soha nem féltem a fizikai munkától. Ha kellett a keresetkiegészítés, takarítottam, újságot hordtam, dolgoztam gyorsétteremben, recepciósként. De jelenleg a képességeim és a tapasztalataim semmit nem számítanak, mert le vagyok bénulva, és nem termelek belőlük jövedelmet.

A szorongás mindent betölt, és mindent el akar pusztítani. Gyerekeket akartunk, de gondolni sem bírok a családtervezésre. Keveset és felszínesen alszom, tele rémálmokkal: rettegek a telefonhívásoktól: képtelen vagyok emberekkel találkozni, beleértve a szüleimet és a testvéremet: elhanyagolom a külsőmet: tele vagyok kiütésekkel, fáj a hátam: néha úgy érzem, csak azért nem leszek öngyilkos, hogy ne terheljem a férjemet a temetési költségekkel is.

Ő nagyon rosszul viseli, hogy egyedül kell vinnie az anyagi terheket, és mellette tűrni a lelki megpróbáltatásokat, amiket mellettem elszenved. Nincs semmilyen tapasztalata a mentális betegségekről: burokban élt, korábban nem találkozott igazi fájdalommal, bajjal, tehetetlenséggel. Azt se tudta, mi az a depresszió, és amikor három évvel ezelőtt találkoztunk, nyomát sem láthatta rajtam annak, ami most bekövetkezett. Később talán egy-egy sötétebb napon. De erre nem készítette fel az élet.
Nem tudom megfékezni az elszigeteltség és a magány fájdalmát. A szüleim azt hiszik, hogy elhagytam őket. Néha beszélnek a férjemmel, tőle tudom, hogy halálosan aggódnak. Attól félek: végleg letesznek rólam. Egy határ menti faluban élnek, idősek, betegesek, nem tudnak csak úgy felugrani hozzám, egy ideje pedig képtelen vagyok látogatóba menni. Inkább szétverném a fejemet a falon, mint hogy felszálljak egy emberekkel teli közlekedési eszközre.

Minden erőmmel próbálok kimászni a gödörből, mert nem tudom, Róbert meddig viseli el a helyzetet. Szeretem őt, nem akarom, hogy elmenjen. Ugyanakkor szörnyű látni rajta az aggodalommal vegyes ingerültséget, ami reggelenként szegény, ágyban fekvő, beteg testem-lelkem láttán elönti. Egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, hogy ha valaki fizikai értelemben egészséges, miféle egyéb baja lehet. Amikor igazán dühös, azzal gyötör, hogy a betegségem valójában életmódválasztás. Azt hiszi, én döntöttem így. Hogy depressziós leszek. Mazochistának gondol, gyengének, egyszer még azzal is megvádolt, hogy lustaságból csinálom az egészet. Írd ki magadból, az jót tesz, magyarázza komoly képpel, és nem érti, hogy ha a szakadék legmélyén vagy, az alkotásra bírsz a legkevésbé gondolni.

Amikor a depresszió tünetei súlyosbodni kezdtek, mindig megnyugtattam. Össze fogom szedni magam, ígértem, amikor félénken azt javasolta, forduljak szakemberhez. Anyagilag sem engedhetünk meg magunknak egy pszichológust. Hamarosan rendbe jövök, és minden úgy lesz, mint az elején.
Nem lett úgy, és ez az én mulasztásom. A férjem gondoskodik róla, hogy legyen tető a fejünk fölött, és találjak ételt a hűtőszekrényben, ha nagy ritkán megéhezem. És ezért végtelenül hálás vagyok neki. Úgy próbál mindent összetartani, hogy nem látható, mikor lesz a sötétségnek vége.
Nem akarok végleg eltévedni a betegség útvesztőjében. Harcolok a túlélésért. Harcolok azért, hogy álljam a depresszió meg-megújuló ostromait, és képes legyek talpra állni, pénzt keresni. Jobb napokon látom a fényt az alagút végén. Rosszabb napokon olyan öngyilkossági módon töröm a fejem, ami teljesen megsemmisít, és akkor nem kell a temetésemmel is vesződni. Tudom, hogy pszichológusra lenne szükségem. De miből fizetjük ki a gyógyszert, a terápiát?

A férjem tegnap megmondta, hogy kínkeservesen megspórolt valamennyit, és ajánlottak neki egy remek szakembert. Próbálom a hírt megemészteni. Segítséget kell kérnem, különben végleg elnyel a depresszió örvénye. Csak apró lépésekben lehet haladni, és ez lenne az első lépés.
Valahogy felemelem a lábam, és megteszem.

Ha kíváncsi vagy rá, a hírességek hogyan birkóznak meg a depresszióval, kattints a galériára!