Deltaszárnyon repült rám a kovid – avagy két oltással is lehet kétszer ugyanabba a vírusba lépni
És akkor jött a második hullám
Mi itt, Magyarországon az első, teljes lezárással járó kovid-időszakban kezdtünk sejteni valamit erről a spéci vírusról. Mire 2020 novemberében, a második hullámban megbetegedtem, már mindenki kívülről fújta a tüneteket. Ezért pontosan tudtam, hogy egyértelműen kovidos voltam. Csak épp a tesztem lett negatív.
„Nincs fájdalom, csak visszahúzódsz, egy távoli hajó füstje a horizonton, a hullámokon értek el hozzám… a kezeim, mint luftballonok… nem tudom leírni, nem értenétek…”
Konkrétan ilyen élményem volt. A Pink Floyd Comfortably Numb c. dalából szemezgettem hozzá, hogy elmagyarázzam. De megúsztam enyhébb, bár korábban sohasem tapasztalt tünetekkel.
Mondanom sem kell, szerencsésnek tartottam magam, és az elsők között jelentkeztem oltásra. 2021 májusában kaptam a másodikat. Enyhült a járvány és enyhült a korábbi másfél éves szorítás. Koncertekre, színházba járhattam, sőt, a telefonomban két kattintással megnyitható uniós kovid-igazolványommal még külföldre is utazhattam. Még lagziban is jártam. Nyilván mindenki ismeri ezt az „újra enyém a világ” ál-kovidmentes életérzést.
Meggyanúsítva – bevallok mindent…
Az úgy kezdődött, hogy elindultam dolgozni. De nem voltam teljesen jól. Mondjuk ki van teljesen jól a 4-es 6-oson? De volt itt valami más, mint a szokványos tömegundor. Az igaz, kicsit be volt dugulva az orrom. Egy sima náthával hányszáz munkanapot csináltunk végig fejenként a pre-kovid múltban? Ki ezért, ki azért, de megyünk dolgozni, amíg lehet. Az én agyamban a két oltás, a szép, élményteli nyár teljesen eltörölte az óvatosságot, sőt, a tudatosságot is. A kötelező maszkviseletet is csak állampolgári alapon csináltam, rajta is kaptam magam, hogy időnként elfelejtem. A lényeg, hogy amikor megszédültem a villamoson, még akkor is a régi attitűd kezdett el dolgozni. Elindultam ugyanis a háziorvoshoz.
Valószínűleg nincs összefüggés, de a metró-felújítás miatt megváltoztatták a buszjáratokat a rendelő felé. Olyan régen jártam arra, hogy rossz buszra szálltam. Amikor másfelé vitt, akkor döbbentem rá, hogy ezt nem kéne. Hogy valószínűleg kovidos vagyok. Érthetetlen, zavaros logika, de helyes következtetés.
Egy másik maszkot is felvettem, mert valahol olvastam, hogy a dupla maszk hatásosabb. És azonnal felhívtam az orvost, aki persze szigorúan leteremtett. „Bori! Épp az imént gyanúsítottuk meg Önt Covid-fertőzéssel! Nehogy bejöjjön a rendelőbe! A legrövidebb úton menjen haza!”
Ez van, immár gyanúsított vagyok.
Jó, hát legfeljebb fertőzött leszek megint!
Még mindig nagyon jól vagyok, de most már extra-lelkiismeretesen kezdek el vigyázni a köröttem lévőkre. Gyalog megyek vagy 5 kilométert. Fertőtlenítem a kezem hétszer, mielőtt felszállok egy megállóra. Két maszk, másfél méter, nem nyúlok semmihez.
Amikor hazaérek, megnyugszom. Még nem tudom, hogy a későbbi gőzerővel feltörő lelkifurdalás ott leselkedik rám minden tettemből, amit az elmúlt öt napon belül elkövettem.
Egyelőre csak bosszantó, hogy le kell mondani mindent. Apám 80-ik szülinapi bulijától kezdve a szombati piaci bevásárlásig: nincs semmi, ülhetek itthon. Nem mehetek dolgozni, pedig próbaidőn vagyok.
A tünetek elviselhetőek. Csak az a bizonyos időnkénti szédülés… na az emlékeztet a pinkfloydérzésre.
Önként pozitív, igazolt bűnös
Mi ketten lakunk, plusz egy cica, de ő nem kovid-kompatibilis. A párom dolgozni van. Már háromszor oltott. Kiakad – benne talán kevésbé szűnt meg a vírustudatosság? Vagy mi a neve ennek… Nincs mese, haza kell jönnie hozzám. Két gyorsteszttel érkezik. Az övé negatív. Az enyém pozitív. Ezen a ponton nagyot fordul a világ, pedig még mindig elviselhetőek, nátha-szerűek a tünetek.
Csak másnap reggel lobban be a dolog és akkor már kicsit kétségbeesve hívom az orvost, mert a szemeim felrobbantak az üregükben, az arcom vizenyősre dagadt, az orromon levegő át nem megy, a torkomban pedig egy dió zárja el a maradék légáramot. Ám még mindig és megint mázlista vagyok, mert toroktól lefelé – semmi. Nincs légszomj, nincs fulladás...
Ekkor kezdek el azon gondolkodni, mit tettem.
Egy nagyobb összeesküvés untermanja
Már az első tüneteknél elkezdtem írni ezt a cikket. Vallomásként is, mert féltem, és aggódtam, hány embert fertőztem meg. Ezek voltak ez első szavak:
„Kétszer oltva, nem vártam a fertőzést. Tehetségem szerint betartottam minden szabályt. Nem vártam a fertőzést. Nem voltak súlyos tünetek. Nem vártam a fertőzést. Vírusterjesztő vagyok. Esküszöm, nem vártam a fertőzést.”
Hányszor is írtam le, hogy nem vártam? Mindegy, most már potenciális nulladik személy vagyok, a kezdeti beteg, az első kontakt. Mindenki, akivel az utóbbi 3-4 napban találkoztam, az áldozatom. Egy sorozatgyilkos vagyok. Egy döglény. Az a mellékszereplő, akinek bár van karaktere, a film végén biztosan meghal – hogy a főhős élhessen.
A cikk végére meg fogok halni, én bűnös lélek.
Így kezdődött nálam a valóság felbomlása.
Az úgy van, hogy indokolatlanul elsírom magam
Eleinte annyira jól vagyok, hogy a telefonban a főnököm annyit tud ehhez hozzáfűzni: „Biztos jól eltöltöd az idődet.” Ironizál, nyilván. De a vörösre berobbant szememet, az állandó váladékozást, a kétszeresre dagadt orrot nem is tekinthetjük komoly tünetnek. Ha úgy tetszik, itthon lébecolok. Már másodszor.
Csakhogy észreveszem, hogy nem értem a végtelenül egyszerű cikket, amit az egyik online napilapban olvasok. Egy barátom amerikai. Ír nekem egy ötsoros üzenetet. Képtelen vagyok értelmezni. Nem értem az angolt. Bódultan feltámolygok a galériára, akkor majd nézek valami hülye tévét. Egy sima akciófilm megy. Nem értem a cselekményt. Holott már láttam ezt a filmet.
Ezen a ponton sírni kezdek. Pedig amúgy is durvák a szemeim… Azt hittem, az elmémet soha semmi nem fogja kikezdeni. Elveszett vagyok. Talán már meg is haltam.
A múmia átka
Megpróbálom elmagyarázni ezt az állapotot. A „Múmia” filmekben mindig van egy ősi „egyiptomi” nyelven beszélő halott. Akit feltámasztanak, vagy magától feltámad, mindegy, ahogy a forgatókönyvírók kitalálták. A lényeg az, hogy előbb-utóbb elkezd ősi egyiptomi nyelven magyarázni a halottságának igazságtalanságáról.
Amikor megszólal a telefon, azt hiszem, hogy megértik, amit mondok. Csak ez nem egy film. Itt a telefonvonal másik végén nem múzeológusok vannak, hanem a barátaim. És, kérem, nem értik meg, amit mondok. Én pedig egyre jobban megrémülök, mert úgy érzem, elment az összes agyam egyetlen nap alatt.
Elbutulás-mozzanat
Egyszer volt, hol nem volt, az úgy volt, hogy Janikovszky Éva mindent tudott a gyerekekről és okosan elmesélte felnőttes szavakkal. Egy Réber László nevű másik zseni gondosan megrajzolta. De volt egy Lázár Ervin nevű szuperhős is, aki egyenesen felnőtteknek szóló, hihetetlen történetekkel védte a nagyvilágot. Bab Berci meg a Négyszögletű Kerek… Rájövök, ott is Réber László ábrázolt!
Hogy mi köze ennek a koronavírushoz? Beszűkült, lassú aggyal csak ezekre tudok gondolni, kamaszkorom könyvélményeire. Félig-gyerek ködben mumifikálódva lebegek. Ott van még velem Dr. Spock korszerűtlen szexuális felvilágosító förmedvénye (akkoriban csak az volt nekünk és a libidó, ugyebár…), ott tör fel Eric Knight, de nem a Lassie-vel, hanem a drámai Légy hű magadhoz írójaként. És persze ott lebeg valami saját írás, mint minden kamasznak…
Jaaaaj, meg persze itt ez a cikk, amit le kellene adnom. Az a baj, hogy már minden gyermeki ködömben létező, ösztöneimbe beleforrt író meghalt… Én is meg fogok halni, amint befejezem a cikkemet… Érti a kedves olvasó? Már megint ugyanaz. A cikk végére meg fogok halni.
Életmentő hivatalos teszt
Nyilván tényleg a szerencse gyermeke vagyok. Meg a két oltás oltalmába vett ártatlan polgár. Plusz a súlyos alapbetegségektől aktívan távolmaradt statisztikai tény. Ám én nem ezek miatt léptem a gyógyulás útjára.
Tesztelésre kellett ugyanis mennem, és tömegközlekedni persze nem szabad. Autóba nem ülnék, és kit hívhatnék vezetni? Gyalog mentem hát. Az amúgy 15 perc kényelmes séta a hivatalos tesztközponthoz most oda is, de főleg vissza 40-50 perc volt. De amikor hazaértem, esküszöm, erőre kaptam a gondolattól, hogy képes voltam erre.
Köszönetet kell mondanom a tesztelést végző egészségügyi dolgozónak is. Amennyire az egész testet és arcot fedő űrruhájából meg tudtam állapítani, orvostanhallgató lehetett. Elsőre mellbe vágott, amit mondott, mert szenvtelenül mondta. (Hogy is mondhatta volna másképp, naponta 100-200 embernek mondja ezt!)
„Az ön tesztje pozitív. Ön elkapta a Covid-19 koronavírus-fertőzést. 24 órán belül tájékoztatnia kell a háziorvosát. Az eredményről jelentést küldünk a Népegészségügyi Hivatalnak. Ön most kap egy betegtájékoztatót és a teszteredményét igazoló tesztlapot.”
Egy hosszú pillanatig álltunk egymással szemben. Ő hátralépett, majd nézett rám a szilikonszemüvegén keresztül. „Köszönöm. Viszontlátásra” – mondom én. „Viszlát.” – jelenti ki ő.
Hazafelé kóvályogva már az öröm érzésével töltött el, amit egyébként a saját gyógyszertári tesztemből tudtam, de amit olyan szenvtelenül kijelentett. Köszönöm, T.M.! Ön az igazat közölte, hogy én öt nap után mégsem haldoklom, haza tudok menni a saját lábamon.
És a vánszorgás közben az egész kór eltávolodott, már nem bennem volt, csak a fizikai testemben. Legyőzhetővé vált.
Pár évvel többért
Sokan, tényleg sokan meghaltak. Akiket nem ismerünk, részemről pár ember, akiket távolról azért, de ismertem. Sokan, még többen voltak – vagy most is vannak - súlyos betegek. Részemről megdöbbentően sok ismerős, ha jobban összeszámolom. Mindenkihez, tényleg mindenkihez képest megúsztam ezt. Kétszer is.
Másodszorra két napig hittem, hogy elment az eszem, ezért menten végem lesz. De kibírható tüneteim voltak, max. 37.7 lázzal. És most a legnagyobb gondom, hogy csaknem mindent elölről kell kezdenem az új munkahelyemen, ha visszatérek, meg az, hogy februárig kell várnom a harmadik oltásra… Nehéz ezt az érzést is leírni. Lehetetlen. Ezen a ponton már nem a vírus szorongatja a torkomat.
A cikk leadásáig (2021. 11. 19.) egyetlen embert sem fertőztem meg, vélhetően, pláne nem igazoltan. A számok állandóan változhatnak.