Mostmár akár fel is állhatok.
Nylon csizmába bujtatva térdig
az asztalról akár leszállhatok.
Az orvos a sebet varrja, társalog –
rekedt a hangom, idegen,
elindulhatok már egyedül.
De hiszen Ő is – egyedül? Igen.

Takács Zsuzsa: Július, halálom, születésed

Ezt érzem én, ahogy nézek rád,
Más lesz a föld, más lesz a világ.
Sírnod sose kell, élsz majd gondtalan,
Boldog leszel, édes kisfiam.

Cserháti Zsuzsa: Édes kisfiam

1.

– Hozott hálóruhát? – recsegett a kórházi folyosó kaputelefonjából. Reszkettem, mint a megfélemlített kisgyerek, alig mertem kinyögni egy nemet, ki tudja, milyen következményekkel jár az ellenkezés ennél a test nélküli hangnál. Végül hálóing nélkül is beengedtek, rám csapódott a szürke ajtó, a főnővér megparancsolta, hogy vegyek fel egy lábzsákot. Az arcomon folyó könnyekről sok tudomást nem vett, csak amikor már rácsepegtek az orvosi készülékre. Oké, nem pszichológus, mégis mit vártam. Ő van birtokon belül, én csak egy átmeneti betolakodó vagyok itt.

Vérnyomásmérés, pulzus, labor, nst – nincs semmi baj, állapították meg, felment ugyan a vérnyomásom, de nyoma sincs toxémiának. Az orvos hazaengedett. Két nap múlva jelentkezzen műtétre, mondta a főnővér szigorúan, ezt a hangot hallottam tehát először és utoljára. Keretes szerkezetbe foglalta az estémet, és kicsit a pokol tornácává változtatta a szülőszobákat.

2.

Maguk tudták, hogy az „éhgyomri” azt jelenti, műtét vagy vizsgálat előtt nem iszunk vizet sem? Szülni kellett hozzá, hogy megtanuljam. Hány és hány laborom mehetett pocsékba! Feküdtem az ágyban – kiterítettek úgyis –, mértek, palackoztak, becsomagoltak, munkadarabként kezeltek, ki-be járkált szülész, nővér, szekér és gondolat, a főorvos a fejét csóválta, majd az aneszteziológus eldönti, toljuk-e a műtétet, nyekergett azon a jellegzetesen magas hangján. Papíron kirajzolódott a magzatom szívhangja, szép volt és szabályos, a férjem viccet mesélt, hogy ellazítson, nem itt műtenek majd, gondolkodtam közben, ez nem egy műtő, ez a szoba a többségi társadalom tulajdona, akik öt, nyolc vagy tíz órán át sikítoznak – az előbb hallottam valamelyikőjük ősi szenvedését a falon át.

A várakozás feszültsége szinte lyukat fúrt az agyamba, a férjem is kifogyott a viccekből, az anesztes szerencsére döntött, jöhet a mehet. Az egyik műtősfiú emelés közben beleverte az ágyba a lábamat, a legvégén az infúziót is ki fogja tépni a karomból – ezen majd nevetni fogok, de akkor még nem ismerem a jövőt. Betoltak a zöld terembe a maszkosok közé, lekötöztek, szóljon, ha melegséget érez és eltűnik a teste, nem ezt mondták persze, de szakasztott ilyen volt az élmény, lógtam a csendben, beszélő fejek lebegtek körbe, majd egy láthatatlan szörny feltépte a hasamat, de egyáltalán nem fájt. Szívettépő sikítás töltötte be a helyiséget, csak a magzatvíz az, nyugtatott az egyik orvos, majd valami – mint kiderült, az oxitocin – hirtelen ólomsúllyal rátelepedett a mellkasomra.

Szakaszos, kontúrtalanul összefolyó pillanatokat töltöttem ebben a dermesztő testi-lelki utazásban, és még egyet, és még egyet, vajon mikor lesz már vége, morfondíroztam láb nélkül, valaki mondja meg, hogy mennyi ideig tart ez a fájdalomtalan, morbid állapot, mert akkor biztos könnyebb elviselni. Gyönyörű kisfiú, hallatszott a zöld függöny mögül a megváltó mondat, és hirtelen az arcomhoz dugták az első lélegzeteit próbálgató újszülöttet, miközben enyhült a mellkasomon a végzetes nyomás. Akkor megértettem, hogy bár talán most voltam a legközelebb a halálhoz, nem vége van, hanem elkezdődött, hogy mostantól együtt megyünk tovább, mert folytatás már csak így lehet.

(A megváltáshoz hozzáfűzném: miután a kisfiamat kivitték az apjához, még legalább 20 percen át varrtak össze, az orvosok közben kedélyesen szakmáztak, és ennek a – bergsoni időben mért – két évezrednek már kevés köze volt a legnagyobb misztériumokra ajtót nyitó szülésélményhez).

3.

– Hihetetlen, hogy ránk nem gondol senki. Itt dögölhetünk meg felőlük, egyet sem érdekel. – dühöngött a nővér, és felverte a párnáinkat.

Többgyerekes szobatársam, Zsuzsi babája néha rémisztően hörgött, féltem, hogy már a kezdetkor a végét járja, de Zsuzsi teljes lelki nyugalommal akasztotta a karjára, mint egy szatyrot, és helyre rázogatta. Egy órával korábban mesélte el, hogy az egyik nőgyógyász szerint nemcsak széttenni kell a lábakat, hanem felelősséget is tudni kell vállalni. Nem derült ki, miért mondott ilyet a szobatársamnak, talán barna volt a bőre az aljas ízlésének, nem tudom.

Szoptatni az ágy szélén tudtam összegörnyedve, estére begörcsölt a karom és a vállam. Az első babakakilás az éjszaka leple alatt történt. Takarítottam a szurokszerű mocskot remegő kézzel, szobatársam végül megkönyörült és segített rajtam, hogy ne legyek nyakig szaros. Érthetetlenül megalázó érzés volt. Cserébe bevallotta, ő meg attól retteg, hogy miután hazamegyek, egyedül marad a sötét kórteremben.

Nem sokkal később betoltak hordágyon egy magatehetetlen nőt, koraszülése volt, a mentősök hozták utána a babát is, infúziók lógtak mindenhonnan a pinduri testből. A nő – Klári – félálomban puszit adott neki. A helyzet rossz volt, de nem reménytelen, a babát átvitték egy másik kórházba. A paplan alá bújtam a dögmelegben, és arra gondoltam, mit jelentett a korábbi veszteségem tapasztalata a várandósság alatt: rettegést, mesterségesen lehűtött érzelmeket, rémületes fájdalomfutamokat a testemben. Minden egyes nap végén a túlélés reményét, ami a következő reggelre nyomtalanul eltűnt.

4.

– Azt tanácsolom, adjon egy kis vizet a babának, mert ki fog száradni ebben a melegben. – fenyegetett meg tréfásan az ujjával az egyik csecsemős. Halálra váltan engedelmeskedtem. A következő pillanatban a szoptatási tanácsadó kivette az üveget a gyerek mellől, és megkérdezte, hogy kerül ez ide. A kínosság többé-kevésbé megismétlődött, amikor a tanácsadó javaslatára büszkén hordoztam a kisfiamat egy bizonyos testhelyzetben, a nővérek viszont rám ripakodtak, hogy ne tegyek ilyen szörnyűséget, eleshetek, összetöröm a babát is, magamat is.

Zsuzsi összeszerelte a mellszívómat, amiért a tanácsadó csúnyán ráncolta a homlokát, majd összecsaptak fölöttem a tápszerellenes és (bizonyos mértékű) tápszerpárti nézetek. Néhány nappal később, már odakint a gyermekorvos szintén állást foglalt szoptatásügyben, alaposan megfricskázva a tanácsadók értékszemléletét. Nem tudom, az országos szintű széthúzást meg lehet-e szokni valaha.

5.

Az előírásszerűnél is szebben gyógyultam, felmerült, hogy egy nappal korábban kiengednek – kellett az ágyam egy elesettebb kismamának. Buzgón imádkoztam, hogy a gyerek hallásvizsgálata sikerüljön, mert állítólag ezen múlt. Te vagy az osztály büszkesége, mondta az egyik csecsemős szinte boldogan. Gyanítom, azért aggattak rám ilyen megtisztelő címet, mert egy matróna szülésétől minimum színpadias haldoklást vártak, vért, verítéket, könnyeket, nem pedig azt, hogy fél nappal utána összevissza flangál a folyosón, látogatókat fogad és szendvicset zabál. A korom felett érzett esetleges megütközést egyébként szemtől szembe mindenki ügyesen leplezte, a hátam mögött azonban kibeszélhettek – és talán meg is tették.

Az utolsó, legkíméletlenebb gyomrost a szabadulás előtt néhány órával egy derék bürokrata vitte be. Ilyet eddig az orosz realista próza és talán a kormányablakok megátalkodott hivatalnokai között találtam, és egészen extrém volt szülőszobák, aranyos csecsemők és kimerült anyukák közt viszontlátni. Miután harmadik szobatársunkat, Klárit mentővel a koraszülött babája után szállították, jött a fontos papírokat szorongató nő, akinek befeszült arckifejezése mellett A kis herceg csillagszámláló üzletembere ultralaza hippinek tűnik.

Enyhe hisztériával a hangjában tette fel nekünk a költői kérdést, miszerint „az nem jutott Klára eszébe, hogy TAJ-számot kellett volna kérnie annak a gyereknek?” Legszívesebben két kezem közé fogtam volna az arcát, és lágyan a fülébe súgom: „Nem, kedvesem, nem jutott az eszébe, persze valószínűleg neked van igazad, és szólnia kellett volna a mentősöknek, hogy még ne szállítsák át, mert neki fontosabb dolga is van a koraszülött, csöveken lógó gyerekénél, például különböző papírokat kell kitöltenie. Esetleg hozzátehette volna, hogy ha nem tudják megvárni, hát majd megy busszal.”

Végül nem szóltam semmit: én nem az áldozatok, hanem a túlélők filmjét szeretném látni. Giccses, euforikus, univerzális csoda a fiam és az iránta érzett szeretet megszületésének pillanata, az első hármasban töltött 15 perces „aranyóra” a férjemmel az egyik szülőszobán, ahova rögtön a műtőből toltak át minket, a látogatók babacsodáló tekintete, a szendvics friss íze a kórházi koszt után. Az ember elraktározza ezeket a gondokra vállat vonó élményeket, a kedves tekinteteket, az első simogatást, érintést, a privát szépségek mindazonáltal nem fedhetik el előlünk a hétköznapi embertelenséget. Nem hinném, hogy a tapasztalásom kivételes és egyedi volt: a profi és támogató gesztusok mellett az érzéketlenség, az eltompultság és a tapintatlanság ma egy átlagos magyar közkórház csecsemőosztályán is – a gyerekekkel együtt –valószínűleg nap mint nap megszületik.

Galériánkban az 5 kedvenc filmünket mutatjuk be a szülésről!