Ezek a mára már dogmákká szilárdult, orbitális közhelyek és instant bölcseletek általában olyan komplex, külső tényezők által is meghatározott kontextusokban hangzanak el, amelyekben a legkevésbé sem mi egyedül vagyunk a helyzet megoldásának kulcsai. Az a bajom az Engedd el!, a Küzdj, és meggyógyulsz! típusú mondatokkal, hogy elviselhetetlenül nagy terhet és felelősséget helyeznek az egyénre, olyan mennyiségű elvárást támaszt vele szemben, amelyeknek lényegében képtelenség megfelelni. Mintha a megoldatlan (élet)helyzetünk végtelenül egyszerű lenne, mi pedig olyan tehetetlenek, intellektuálisan oly satnyák, hogy a kétszer kettő műveletének elvégzése is megterhelné az agyunkat, hát még egy érzelmi szituáció értelmes, felnőtt megoldása. Mert ha eléggé fájna, változtatnál, ugye. De te szenvedni szeretsz, ahelyett, hogy továbblépnél, elengednéd a rosszat, és az álmaidnak élve végre boldog lennél!

A problémás mondatok által generált elvárás-halmaz kevés teret ad az egyéni megélésnek, szabadságnak, az érzelmi intelligenciának és munkának, s szűk marékkal méri a lehetőséget a különbözésre, a többségtől eltérő álmokra.

Legyél sikeres! Élj teljes életet, persze, hogy számodra esetleg ez mást jelent, mint az aforizmát posztoló, sokat idézett futballistának, az tökéletesen mindegy. Légy felhőtlenül szerelmes, mindenesetre, közben tudatosan építsd a karriered, tudd, hogy felelős vagy önmagadért és az emberi kapcsolataidért! Időben tervezz családot, nehogy kifuss az időből, legyen hobbid, meditálj sokat, és lehetőleg tökéletes legyen a tested, amit minden reggel vidáman, energikusan öltöztess szuperkreatívan összeállított szettbe!

Mások megvalósult álmainak, hibátlan életének képeit mindennap megnézhetjük mellé a közösségi média összes felületén, ahol természetesen minden nő jobban néz ki nálunk, s ezt a párunk is pontosan látja, mi több lájkolja is, amit a felület rendre az orrunk alá dörgöl. A legyél ilyen és olyan felszólítások, ezek az egyszerűnek hangzó, az énre kizárólagos és teljes felelősséget helyező frázisok mára az egyénben óriási feszültséget és stresszt okozó elvárásokká hatalmasodtak, amik újra és újra a tökéletlenségünket hangsúlyozzák. Ráadásul arra ösztönöznek, hogy másokhoz hasonlítsuk magunkat, miközben a versengés az énértékelés vonatkozásában a legtöbb esetben nem épp kedvező.

Sokfélék vagyunk, sokféle álommal. Sőt, olyan is van, akinek semmiféle álma nincs. Ő rossz ember lenne? Boldogtalan? Nem hiszem. Sőt, tovább megyek. Azt feltételezem, mindannyiunk közül tán ő a legelégedettebb. Ha ugyanis elérjük az álmunkat, új cél után kell néznünk, ám a folyamatos hajsza a legritkábban jár kielégüléssel.

Elegem van az elvárásokból. Elegem van az inspirációnak és motivációnak szánt, valójában becsmérlő, nem vagy elég jó-érzést generáló megnyilvánulásokból. És azokból a korlátokból, kényszerekből is, amiket ezek váltanak ki belőlem.

Nem akarok sanda mészárossá válni, aki jobbra kacsint, miközben balra vág, és egy istenes frázispuffogtatással befejezni a kifakadásomat. Egyszerűen csak el akarom mondani, milyen felszabadító megélni azt, ha nem kell megfelelned valakinek. Amikor egy barát azt mondja, igen, ez most fáj, aztán holnap lehet, hogy nem fog fájni, de az a jó hírem van, hogy jogod van holnap mást gondolni, mint amit tegnap gondoltál.

Egyazon napon két barátommal beszélgettem egy számomra megterhelő érzelmi helyzetről. Mindkettőjüket szeretem, de kétségtelen, hogy a nem bántónak szánt „Te szeretsz szenvedni! Tudnál változtatni, ha tényleg akarnál!” mondat kevesebb teret engedett az őszinteségnek, a problémák valódi gyökere feltárásának, mint az az üzenet, amit pár órával később egy másik barátom küldött:

Mivel nem igaz, hogy arra van időd, amire akarod, már csak annyit szeretnék mondani, hogy semmit se kell, és semmit se muszáj. És ezt megélni baromi felszabadító.

A szerző író, a Corvina Könyvkiadó szerkesztője. A róla készült fotót Kaszás Tamás készítette.