Milyen az alapvető viszonyod a változáshoz?

Állandóan vágyom rá. De mikor érzem, hogy itt van a nyakamon, elkezdem gyászolni az addig meglévő állapotot, amin változtatni szeretnék. Nagyon szeretek költözni, egyik lakásból a másikba, egyik országból a másikba. Nem ragaszkodom semmihez, nem kapaszkodom terekbe, tárgyakba. De a költözés pillanatában hosszasan, fájdalmasan búcsúzom a helyszíntől, ahol addig éltem.

Milyen érzelmeket éltél most át?

Rettenetes állapotban kezdtem a karantént. Teljes kétségbeesésben. Épp fordulóponthoz érkezett az életem: hetekkel korábban arra kértem az ATV vezetőségét, hogy felezzük meg a televíziós munkámat a START című reggeli műsorban, mert már nagyon fáradt voltam.

Eddig minden szakmai teljesítményem személyek közti, valódi kapcsolatokban jött létre. Sosem figyeltem arra, hogy növeljem a jelenlétem a közösségi médiában. Most úgy éreztem, behozhatatlan lemaradásom van a digitális térben. Soha nem csináltam még egy nyamvadt prezentációt sem, nemhogy zoom meetingeket és google hangoutsokat kezeljek.

Milyen volt egy hullámvölgy napod?

A hullámvölgy a sok sírás volt a karantén elején. A 16 éves fiam rémülten átkarolt, s annyira megrendült, hogy nagy türelemmel pár nap alatt megtanított a szoftverek használatára. Két héttel később már engem keresett sok kollégám, hogy milyen szuper programot használok a Facebook élő interjúimhoz, segítsek nekik is.

Hogyan dolgozol?

Zárkózott ember vagyok, aki nagyon szeret otthon lenni – ezt kevesen mondanák meg rólam, de akik jól ismernek, tudják. A karantén ideje alatt ugyanúgy a gép mellett dolgozom csöndben, játszóruhában, ahogy eddig is. Nincs irodám, nem a szerkesztőségben készülök az adásaimra, hanem otthon, egyedül, a kredenc mellől.

Most annyi a változás, hogy itt van mellettem a családom is. Csodálatos: nincs köztünk feszültség, veszekedés, jól bírjuk. De mi nagyon szerencsések vagyunk, mert a lakásban mindenkinek van elég saját tere egyedül lenni, és kamaszok a gyerekeim. Az összes olyan ismerősömnek, akinek kicsik a gyerekei, sokkal nehezebb most. Sem dolgozni nem tudnak rendesen, sem elég szabadon átadni magukat a gyerekeknek, játéknak, hiszen mindig kéne épp valami mást is csinálni közben.

Milyen egy hullámhegy napod?

Lényegesen komolyabb intellektuális feladatokat és nehezebb műsorvezetéseket oldok meg, mint korábban. Sokkal több munkám van. Közel egyórás mélyinterjúk, gazdasági, társadalmi elemzések angolul is, Európa különféle országainak képviselőivel széles, nemzetközi online közönség előtt... Élvezem a szabadságot. Életemben először magam választom meg a vendégeimet az online térben, és addig beszélgetek velük, ameddig érdemesnek tartjuk, nem addig, amíg a műsoridő tart. Húsz éve vagyok tévés, ez számomra korábban elképzelhetetlen lett volna. Nagyon fárasztó, de nagyon sok öröm.

Mi nyújtott neked ebben a nem várt helyzetben biztonságérzetet?

A családom. Az az elképesztő élmény, hogy milyen nyugodt derűvel viselik a karantént. A gyerekeim nem nyafognak, nem akarják megszegni a szabályokat. Nem hisztiznek, hogy találkozni akarnak a barátaikkal, nem morognak a nehezebb tanulás miatt, amit a netes oktatás rájuk mér. Nem unnak minket látványosan, szívesen társasjátékoznak esténként vagy kirándulnak velünk a közeli hegyekben.

A család miatt képes volnék arra vágyni, bárcsak minél tovább tartana ez a bezártság. Mikor ezt a fiamnak mondtam, nevetve úgy válaszolt, hogy „ha én, veled szemben, nem akarnék már végre elmenni itthonról, akkor elég furi gyerek lennék, azért ezzel egyetértesz, ugye, anya?” Igen, egyetértek! De akkor is élvezem a sokkal több együtt töltött időt. Olyan emlékekkel hagyom magam mögött a karantént, mint a legszebb nyaralásaink után. Pusztán az együttlét minősége miatt.

Volt olyan, amire azt mondtad, hogy „hú, ez most nem sikerült”?

Egy-egy ebéd vagy vacsora, amikor a gyerekeim lógó orral, de hősiesen főztek maguknak valamit, mert épp az apjuk sem ért rá, akire egyébként sokkal jobban számíthatnak meleg élelem terén, mint rám. Vagy jó pár porszívózás, amit beterveztem, és nem jött össze idő hiányában. Az emberi kapcsolataimban pár hívás, amit a barátnőimnek megígértem, akik épp nem voltak jól. De annyi munkám volt, hogy nem jutott időm rá. Nagyon kevés emberrel tartottam a kapcsolatot. Úgy érzem, pont annyival, amennyi barátom van. Másfél kezemen meg tudom számolni... Ennél nagyobb bajom nem volt az elmúlt két hónapban.

Mi segít neked a mindennapokban?

A derű, ami a férjemből, fiamból, lányomból árad. A humor, amivel a gondjaikról, erről az egész helyzetről beszélnek. Annyit nevetek, hogy elfelejtek sírni. Pedig volna min. Milyen lehet most azoknak, akik nincsenek ilyen biztonságban és békében, mint én? Ettől nem lehet szabadulni, ha már egyszer az eszedbe jutott.

Rá kellett döbbennem, mennyire fontos a belső utazás. Most például leginkább Borsodig. Vagy bármely olyan magyar településig, ahol emberek teljes kilátástalansággal néznek szembe. Nemcsak tudni kell, érezni is, hogy min mennek keresztül: úgy is, akkor is, ha nem mehet oda fizikailag az ember.

Hogy vannak most azok, akiknek az otthonuk a legnagyobb veszély és kiszolgáltatottság helyszíne, nem a biztonságé? Hogy vannak, akiknek most nem sokkal több munkájuk van, mint nekem, hanem semennyi? És akik már éheznek? Akik a súlyosan beteg rokonaikat ápolják otthon, mert váratlanul hazaküldtek őket a kórházból? A saját sógornőm kisebb gyerekekkel most hirtelen általános iskolai tanárnő is lett, távmunkában többet dolgozó munkaerő és háziasszony is: sokkal fáradtabb, mint én.

Született-e valamilyen magadra vonatkozó felismerés?

Megerősítette ez a helyzet bennem azt, amit eddig is tudtam, de nem nagyon látszott: hogy mennyire visszahúzódó vagyok. Mennyivel jobban szeretek otthon ülni vagy bringázni vagy hegyet mászni, mint közönség előtt szerepelni. Igyekszem erre emlékezni, amikor ennek vége és újra jön majd a pörgés. Szeretnék sokkal többször nemet mondani munkákra, amelyek nélkül békésebb és kipihentebb vagyok. Az új lehetőséggel most boldogan élek is, gyakran 9-10 előtt ki sem nyitom a szemem!

Tudsz több időt tölteni önmagaddal?

Nincs időm magamba nézni, magammal foglalkozni. Utoljára 2001. szeptember 11. után dolgoztam ennyit, ilyen nagy nyomás alatt, mint most. Akkor hónapokig mindennap tudósítottam New Yorkból.

2002. is volt már, mire az első mélyebb érzések eljutottak a lelkemig. Robot üzemmódba helyezem magam nagy nyomás alatt, mint az orvosok vagy a tűzoltók katasztrófa idején: az ember ilyenkor nem gondolkozik, hanem cselekszik, fókuszál, teszi a dolgát, szünet és pihenés nélkül. Szeptember 11-e tudósítóként is ilyen volt: alig aludtam, nem volt időm sírni vagy megdöbbenni, megállni.

Most is ilyen vagyok. Ahogy akkor, most is majd jó sok idő után ülök le önmagammal végiggondolni, hogy mi is történt velünk tulajdonképpen? Mit gondolok én minderről? Mit éreztem? (Ha még majd emlékszem rá.) A helyzet jelentősége mérhető a 2001. szeptember 11-én történtekkel. Minden meg fog változni körülöttünk, csak még nem tudjuk, hogyan. Ennek a mély örvénynek a valódi átélését kerülöm el a robot működéssel, a rengeteg munkával.

És tudtad-e magad szeretni mostanában?

Két okból tudtam. Az egyik, hogy talán nekem is van némi közöm hozzá, hogy a családom békés, a gyerekeim ennyire kiegyensúlyozottak. A másik, hogy szinte megdöbbentem azon, milyen elismeréssel fogadott egy-egy riportalanyom, akivel most mélyebben meg kellett ismerkednem, mint amikor pár percre, futószalagon találkozom emberekkel a stúdiókban. Az újságíróknak nehezebb a visszajelzéseket érezni, mint a színészeknek, akiket az előadás végén megtapsolnak, s azonnal látszik, ha szeretik őket, vagy ha nem. Mi ritkán kapunk visszajelzést. Én most kaptam jó párat, ami nagyon jót tett nekem egy érzelmileg ennyire bizonytalanul induló időszakban.

Mit olvasol most? Van olyan könyv, ami segít?

J. M. Coetzee dél-afrikai Nobel-díjas szerzőtől olvasom a Jézus gyermekkora című regényét, lebilincselő. Egy menekült férfiről és egy kisfiúról szól, akiket először egy átmeneti táborban helyeznek el, majd új életet kezdenek egy idegen országban, ahol befogadják őket.

Mi lesz az első dolog, amit a járvány után meg fogsz tenni?

Szeretnék egyszer újra utazni. Mindegy, hova. Jó nekem az is, ha végre csak elhagyhatjuk a Budapest táblát.

Milyennek látod, vagy szeretnéd képzelni a járvány utáni új világot?

Amelyben több az alázat embertársaink és a természet iránt. Sajnos nem vagyok optimista, nem gondolom, hogy így is lesz. De ilyennek szeretném látni.

Jó lenne, ha megértenénk, hogy a vírus nagyrészt a saját természetrombolásunk nyomán szabadult el. Jó lenne, ha végre rájönnénk, hogy a váratlan, brutális történések padlóra tehetnek fél társadalmakat. Ha látnánk, hogy a digitális tudásbeli különbségek mennyire mélyítik a szakadékot hátrányos helyzetű és szerencsésebb sorsú gyerekek között. Ha észrevennénk, hogy a családon belüli erőszak, amelynek mértéke döbbenetesen megnőtt most, mennyi életet követel olyankor is, amikor nem élünk karanténban. Hogy nincs szükségünk mértéktelen fogyasztásra. Fölösleges tárgyakra.

Kíváncsian várom, vajon tanulunk-e bármit abból, ami most velünk történik. Vagy rákapcsolunk ezerrel, ugyanabban az üzemmódban, mint eddig, esetleg még mértéktelenebbül, hogy behozzuk a kimaradt időt. Láttam már ilyet, 2008 után, amikor a világgazdasági válság elindult New Yorkból. Ott álltam a Wall Street-en, a szemem előtt kétségbeesett brókerek, és azon gondolkodtam, tanulunk-e majd ebből. Szerintem nem tanultunk.

20 sorozat az elmúlt egy évből, amit a házi karantén alatt érdemes megnézned: