A helyesírási hiba annyira szúrta a szememet, hogy visszaírtam nekik, hogy ez fájt.

Utána magamba szálltam, és elszégyelltem magam, amiért hagytam, hogy a nyelvtannáci énem kerekedjen felül.

Az is eszembe jutott, nekem is mennyire rosszul szokott esni, amikor azt tapasztalom, hogy az olvasók sokkal készségesebbek akkor, amikor valamilyen kritikai észrevételt fogalmaznak meg, mint akkor, amikor tetszett nekik egy cikk: előbbi esetben nagyobb valószínűséggel ragadnak tollat, mint az utóbbiban.

Amikor már éppen így szántam-bántam a beszólásomat, válaszlevél érkezett a szőnyegáruháztól: „Nekünk is.” Mármint hogy nekik is fájt, és elnézést kérnek a téves levélért is, és a helyesírási hibáért is.

Ekkor – ha már így párbeszédbe bonyolódtunk – én is szabadkozni kezdtem, és, elnézést kértem a korábbi beszólásért és hozzáfűztem, hogy mindenki hibázik, én is.

Erre ők: „De nem mindegy, mekkorát. Mi ma hibát hibára halmozunk.”

Ismét biztosítottam őket támogatásomról.

Végül is, azt is megtehették volna, hogy nem válaszolnak, sőt, megsértődnek. De ehelyett magukba szálltak és elnézést kértek, és bepillantást engedtek abba, hogy épp nehézségekkel küzdenek, de valahogy egyfajta humor is áradt a szavaikból.

Az az igazság, hogy nagyon szimpatikusnak találtam, ahogyan ezt az egészet kezelték. Mindjárt nézek is a honlapjukon valami jó kis szőnyeget. És elhatároztam, hogy a jövőben oda fogok figyelni arra, hogy több pozitív visszajelzést adjak.

Azért van, amikor beszólni jó, és vannak nagyon vicces beszólások. Főleg gyerekektől.