Borítókép: Dr. Szlávik János, az Unicef podcastjának vendége:„Mindegyik én vagyok: a kőműves, aki a csatornát ássa, a villanyszerelő és az orvos is.” Forrás: Unicef Magyarország

Dr. Szlávik János, az Unicef podcastjának vendége:„Mindegyik én vagyok: a kőműves, aki a csatornát ássa, a villanyszerelő és az orvos is.”

Szlávik János infektológus főorvos az elmúlt másfél évben szinte mindannyiunk családtagjává vált. A pandémia kirobbanása óta naponta adott tanácsot, folyamatosan tájékoztatott bennünket az aktuális járványhelyzetről. Mégis nagyon keveset tudunk róla. Tudtad például, hogy már egészen kisgyerekként nagy álma volt, hogy trópusi betegségek doktora legyen vagy hogy hatéves korában rendszeresen egyedül vásárolt be és készített magának vacsorát? És azt, hogy színészként is kipróbálta magát? Az Unicef „Így lettem” című podcast-sorozatának legújabb részében Szlávik János mesél, ezúttal nem a koronavírusról, hanem a gyermekkoráról és arról, hogyan vált azzá, akinek ma ismerjük.

A beszélgetés házigazdája Mészáros Antónia, akire korábban közéleti műsorok kemény, olykor talán kérlelhetetlen kérdezőjeként emlékezhetünk, de 4 évvel az utolsó műsora után ez a beszélgetés valami egészen más. A 10 részből álló első évadban igazán mélyre ható történeteket, könnyeket fakasztó emberi dilemmákat, érdekes sorsokat ismerhetünk meg.

Dr. Szlávik János infektológus főorvos története akár tündérmese is lehetne a becsületes, szegény sorból származó legényről, akit kitartása és szorgalma egyenesen a főorvosi pozícióig repített. János az első hat évét Békéscsabán töltötte a nagyszüleinél, akik földművelők voltak és gondoskodtak róla:

„Hatéves koromig szinte csak szlovákul, tótul beszéltem és sok időt töltöttem a mezőkön, a kukoricásban és esténként a kemence mögött aludtam.”

Aztán a kisgyerek felkerült Budapestre és egészen korán önállóvá vált:

„Egyedül jártam óvodába, később iskolába és teljesen önálló voltam. Ennek az is volt az oka, hogy édesapám buszsofőrként, később kamionsofőrként hetekig távol volt és édesanyám is olyan munkát végzett, hogy gyakran éjszaka is dolgoznia kellett, ezért nem volt ritka, hogy kisiskolásként magamnak kellett főznöm.”

Forrás: Unicef Magyarország

Hogyan élte meg ezt a nagyfokú magára utaltságot, magányt János? És hogyan illeszkedett be az iskolába, ahol magyarul beszéltek, miközben ő szlovákul és tótul tudott? Erről mesél!

A doktor úr arra is emlékszik, mennyire szegények voltak:

„Nagyon szegények voltunk gyermekkoromban. Szükséglakásban éltünk, amiben nem volt fürdőszoba és wc is csak a kinti folyosó egyik végén.”

És bár anyagi javakban nem dúskáltak, ezt János nem élte meg tragédiaként, mert nagyon jó volt a kapcsolata a szüleivel:

„Anyukámtól nagyon sokat tanultam, ő rengeteget olvasott. Valószínű, hogy ezt tőle örököltem, meg a rejtvényfejtés szokását, és azt is, hogy imádok vetélkedni. Édesapámtól pedig villanyszerelést, autószerelést tanultam meg házat építeni. Még falat is tudok húzni.”

János már 13 évesen rendszeresen dolgozott.

„Én világ életemben dolgoztam, az első komoly munkámat hetedik osztályos koromban kaptam, akkor villanyszerelő segéd voltam.”

De hiába voltak szegények, sem ez, sem a rendszeres, kemény munka nem törte meg őt:

„Hatodikos voltam, amikor eldöntöttem, hogy én trópusi betegségekkel fogok foglalkozni és az egész életemet erre fűztem rá.”

Hogyan vált a kétkezi munkát végző szülők gyermeke, aki maga is kemény, fizikai munkára volt fogva, egyetemet végzett orvossá? Milyen képességet szerzett meg ezek alatt az évek alatt, amelyeket főorvosként ma is kamatoztatni tud? Így emlékszik vissza Szlávik János!

Sokan csodálkoztak rá, hogy amikor már a Szent László Kórház orvosa volt, akkor is végzett kétkezi, fizikai munkát:

„A szüleim büszkék voltak rá, hogy én még akkor is ástam csatornát, amikor már orvos voltam a Szent László Kórházban. Bennem mindenki ott van: a kőműves, aki a csatornát ássa, a villanyszerelő és az orvos is.”

János családjában nem voltak orvosok, nem volt minta, amit követhetett volna, nem volt praxis, amit átvehetett volna, mégis kitartott az álma mellett:

„Az egzotikum vonzott először, eleinte trópusi földrajztudós akartam lenni és utazni és kutatni. A kedvenc tárgyam a földrajz és az ezzel kapcsolatos dolgok, pl. az amerikai indiánok élete volt.

Melyik tudóst tekinti a mai napig nagy példaképének János, akinek a példáját sokáig tűzön-vízen át követni akarta és mi volt végül az a felismerés, ami miatt módosított eredeti elképzelésén? Nézd meg a teljes beszélgetést!

A főorvos saját bevallása szerint is munkamániás, de szerinte ezzel nincs semmi baj:

„A munkamániával nincsen semmi baj, amíg a munkamorált nem bántja. Amíg az ember az orvosi munkáját elvégzi rendesen, s azzal mindenki elégedett, addig ez nem jelent gondot.”

A munkamánia mellé János rendmániás is:

„Szűz vagyok, és igen, rendmániás. Természetes, hogy a könyvek szín- és nagyság szerint sorakoznak a polcomon. Nem szeretek morzsán lépkedni, és szeretem, ha minden párhuzamosan áll.”

Melyik rettegett betegséggel foglalkozott a doktor úr, mielőtt a koronavírus hazai szakértőjévé vált? Mit üzenne gyermekkori önmagának és mire nem áll még készen? KATTINTS IDE a teljes beszélgetésért és megtudod! A beszélgetést Spotify-on is meghallgathatod!

Eszedbe jutottak a szüleid, a testvéreid, egy régi tanárod, edződ, barátod, szomszédod, vagy más kedves ismerősöd, aki sokat tett érted vagy fontos volt Neked gyerekkorodban? Valaki, aki hatással volt az életedre? Üzend meg neki, hogy gondolsz rá – egy virtuális UNICEF képeslappal! Küldheted e-mailben de posztolhatod a közösségi oldaladon is.

A pandémia hatalmas kihívás elé állította az orvosokat, akik emberek millióit mentették meg odaadásukkal, szakértelmükkel. Ők a mi hőseink. Nézegess képeket róluk egy hosszú munkanap után!