"Elég magányos dolog a járvány alatti babavárás – ráadásul az apák teljesen kimaradnak mindenből"
Együtt mondtunk igent először is már sok-sok évvel ezelőtt a családalapításra, aztán kábé 3,5 évvel először másodjára és tavaly nyáron, harmadik alkalommal is. Együtt is dolgoztunk azon a bizonyos baba projekten, együtt teremtettük őket, de még a terhességi tesztet is együtt csináltuk. Jó, mondjuk pisilni csak én pisiltem a tesztre, de aztán a WC-n kívül együtt, egymás mellett ülve fogtuk és néztük a tesztet, amin egyszerre láttuk meg a két csíkot.
Ezek után gondolom nem is lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, együtt mentünk minden egyes vizsgálatra. A legeslegelső 5 hetesre, amikor még kábé csak egy szívhang nélküli zsákocska volt a pocakomban. Ám annak a zsákocskának a büszke Apukája már akkor is könnyes szemekkel, büszkén nézegette, majd mutogatta az ő pici zsákocskájáról készült UH képet mindenkinek. Mert az ottan bizony az ő gyermeke volt. A most már napokon belül 6 éves nagyfia.
Én is úgy intéztem persze, hogy úgy kapjunk időpontot, hogy mindenhova el tudjon jönni, de ha nem jött össze is megoldotta. Mindenhol ott volt, mindenhova jött velem. Emlékszem, milyen büszke volt akkor is, amikor a dokink röhögve mondta, hogy szabad szemmel is nagyon jól látható, hogy bizony az ott egy kisfiú. És emlékszem, hogy könnyezett, amikor megtudta, hogy másodjára pedig a hőn áhított kislány szív dobogott a pocakomban. Együtt mentünk vérvételre is, és amikor genetikai vizsgálatra kellett menni, akkor is együtt várakoztunk a kórház folyosóján és beszéltük meg; ha törik, ha szakad, ez a mi gyerekünk, megtartjuk, felneveljük. Aztán együtt bőgtünk pár perccel később, amikor kiderült: makk egészséges babánk lesz és van.
Sok könnyel és megható pillanattal jár a babavárás, hol örömünkben, hol bánatunkban sírtunk, de mindig együtt. Mert ott voltunk egymásnak. Együtt éltük meg. Támogattuk egymást.
Nem olyan a vizsgálat után kint elmondani a kocsiban, hogy nincs semmi baja a gyereknek, és nem olyan telefonon elmondani, hogy „készülj Apa, mert még egy lányod lesz!” Nem olyan több kilométer távolságból hallani a csendet, még ha tudom is, hogy ugyanolyan örömkönnyek váltják ki. Mert egészen más, amikor ott van melletted, fogja a kezed és abban a pillanatban egyszerre szorítjátok meg a másikét.
Nem tudom, hogy a kisbabánk várhatóan április végi érkezéséig mi lesz. Hogy lesz-e enyhülés, változás. Hogy amíg a harmadik császár után összevarrnak, ott lehet-e a kisbabánkkal a férjem, ahogy az első kettővel is ott volt az aranyóra első perceiben? Hogy láthatja-e élete első óráiban, napjaiban a kislányát vagy majd csak a kórház ajtajában akkor, amikor visz minket haza?
Persze, sok jót hozott és adott a koronavírus és a járvánnyal járó sok változás. De tagadhatatlan, hogy nagyon sok mindent el is vett. Ezt a 9 csodálatos hónapot például elvette a gyermekeiket váró szülőktől, de leginkább az édesapáktól. Sok minden pótolható. Pótolható egy kimaradt nyaralás, egy eltolt koncert, egy lemondott és jövőre áttett koncert. De a közös babavárás 9 hónapnyi csodája semmivel nem pótolható.