Azt hittem, idős házaspár lakik a szomszédban, pedig…

Borítókép: Azt hittem, idős házaspár lakik a szomszédban, pedig… Forrás: Getty Images
Lívia mesélte el ezt az észvesztő kis történetet.

Legelőször a harmadik napon kopogtak el az ajtónál. Felújítás kellős közepén voltam, festettem, sikáltam, izzadtam, amikor huncutul ellejtettek a gangra nyíló ablakom előtt. Függöny még nem volt, magam elé rántottam egy pólót, nehogy melltartóban lássanak meg vadonatúj szomszédaim. A néni pirospozsgás volt, a haja teljesen fehér, arcát sűrű ráncok barázdálták. A szeme csillogott, mint egy huszonévesnek. A bácsi volt megviseltebb kettejük közül: ócska bottal kopogtatta a gang kövezetét, csoszogott, kopasz fejét a mellének szegezte. A néni belekarolt, kedveskedve támogatta. Így láttam őket ezután nap mint nap, kora reggeli sétájukra indulva, meghitt, öreges összebújásban.

Elérzékenyültem, ha eszembe jutottak. A néni legalább nyolcvan éves, a bácsi még több. Egy párosan leélt élet. Húsz-huszonöt évesek lehettek, amikor egybekeltek, talán a hatvanas évek elején, az ellenkultúra, a hippikorszak, az ötvenhat utáni leszámolások kavalkádjában. Hatvan éves házasság. Gyerekek. Mindannyian külföldön élnek, képzeltem, mert egyelőre nem láttam náluk látogatókat, szóval lehetséges, hogy nem született gyerekük, csak a barátságos, középkorú szomszédasszony – engem is egy tálca sütivel fogadott - kopogott át hozzájuk időnként. Szóval, hatvan év. Nem gyűlölték meg egymást. Láttam az áhítatos szerelmet a néni szemében, ahogy a bácsira nézett. Biztos voltam benne, hogy a bácsi szemében is ott van ez a sugárzó érzelem, csak nem látni örökösen lehajtott fejétől. Everlasting love. Tényleg létezik ilyen. Az én családfám nem látott mást, csak zűrzavart, viharos válásokat, szűnni nem akaró szidalmakat, utálatot, utódokra hagyományozott keserűséget. Cinikus nemzedékem csóválja a fejét: mi már nem hiszünk ilyesmiben, hogy házasság, kántáljuk kórusban. A kötöttségek kora lejárt. Ami elromolhat, az el is romlik. Hasonlókat mondunk. És erre tessék.

Hirdetni kezdtem a szomszéd házaspár igéjét. Hogy igenis van élő, lélegző példám az örök szerelemre. Ők váltak a példaképeimmé, egy vágyott élet páros megtestesítőjévé, bár tisztában voltam vele, ha hatvan évet akarok leélni valakivel, ahhoz kábé egy hónap alatt kell őt megtalálnom. Ami alkatilag ki van zárva.

Egyik reggel mentő érkezett a ház elé. A bácsit elvitték. A néniben a szomszédasszony tartotta a lelket: letörölgette a könnyeit, főzött neki zöldséglevest, és amikor délután végre kijött a lakásból, megállítottam a folyosón. Nem bírtam ki, hogy ne tudjak meg mindent kedvenc szuperhőseimről.

-Elvileg nincs komoly baj. – mondta a szomszédasszony, és elfogadta a kávét, amivel megkínáltam. – Van neki valami örökletes szívbetegsége, de jól kezelhető. Még ebben a korban is.

-Jaj de örülök. – mondtam őszintén. Kicsit furcsán nézett rám.

-Jóban vagy velük?

Megráztam a fejem. Mégsem vallhattam be neki a fantáziálgatásokat.

-Nem, csak… olyan helyesek. Az ember visszanyeri a hitét az életben, ha őket látja.

-Az már igaz. – helyeselt a szomszéd. – Zsuzsit régóta ismerem. Túlélte a világháborút, volt a nép ellensége, a családját kitelepítették, ötvenhatban disszidált, aztán meg hazajött a rendszerváltás után. És még csak meg se bánta! Még úgy sem, hogy a gyerek kint maradt Amerikában. A vírus miatt mostanában meg se tudta látogatni szegényt. De azért szkájpolnak majdnem mindennap.

-Nahát. – hökkentem meg.

-Bizony, Zsuzsi kitanulta az internetet rendesen! Nem akar besavanyodott öregasszony lenni, meg az unokáival is tartani akarja a kapcsolatot.

- És a bácsi? – kérdeztem félénken. Furcsa volt, hogy végig úgy beszélt, mintha a néni egyedül élne.

-Hát róla nem tudok túl sokat. – mondta az asszony, és lenyelte a kávé maradékát. – Valami mérnök volt. Neki is van gyereke, asszem kettő is.

Neki is? Megzavarodtam.

-Hogy érted ezt?

-Mit?

- A néninek... Zsuzsinak és a bácsinak külön gyerekei vannak?

Rám nézett, és hirtelen mintha megvilágosodott volna.

-Szóval te még nem tudsz semmit! – kacarászott. – Na akkor elmesélem.

És a szomszédasszony történetéből tudtam meg, hogy szó sincs idős házaspárról, akik együtt gyűrték le az évtizedeket. Zsuzsinak amerikai férje volt, ezer évvel ezelőtt elváltak. Az internetes tudományának köszönhetően két éve felkeveredett valami nyugdíjas társkeresőre, és ott újította be a frissen megözvegyült Albi bácsit. Az öreget a fia pakolta fel az oldalra, hogy ne szomorkodjon haláláig, a csel pedig fényesen bevált. Albi tavaly beköltözött Zsuzsi lakásába, és azóta olyan szerelmesek, mint két csitri.

-És tényleg azok. – fejezte be a szomszéd. – Zsuzsi úgy beszél a jövőről, mintha még évezredek állnának előttük. És ki tudja, talán igaza is lesz. Reméljük, nincs semmi komoly baj Albival. Jó ég! – tette le hirtelen a csészét. – Rohannom kell. A lányomék jönnek látogatóba. Finom volt a kávé, köszi, és jövök még!

Alkonyodott, mire elment. Félrehajtottam a függönyt a gangra néző ablakon: szemközt, a folyosó másik végén Zsuzsi most kapcsolta fel a villanyt a nappaliban. Elképzeltem, ahogy egy régi fotelben ül, ölében hever a táblagépe, és azon töri ráncos kis fejét, milyen csettémával szórakoztassa kórházban fekvő szerelmét. Lassan mostam el a kávéscsészét, és közben belemosolyogtam a csapba. Nem törtek rommá a mozgóképek. A történet így is csodálatraméltó, igaz, teljesen másképp.

Nézegess a galériában képeket a jövődről...