Az iskolában csúfoltak, ma már magabiztos nő vagyok
Azon, hogy sokszor fiúnak néztek, sőt az iskola gondok nénije egyszer kerek perec megkérdezte tőlem, hogy fiú vagyok-e vagy lány, azaz igazság, nem nagyon csodálkozom így utólag, hiszen a rövid hajammal és sportos ruháimmal nem voltam túl lányos lány.
Persze, ma már felnőtt fejjel tudom, hogy később az egyetemi éveim alatt egy sor, a nőiességemmel kapcsolatos kételyem pont erre az időszakra és a fiússágomra vezethető vissza. Hiszen, amikor egy kislánynak éppen kibontakozóban van a nemi identitása, amikor ismerkedik a testével és túl sokszor talál hibát a tükörben látott képben, akkor nem a legjobb megerősítés, ha fiúnak nézik vagy annak bélyegzik. Hiszen akkor még mit sem tudunk arról, hogy a nőiességünket nem feltétlen a kinézetünk vagy éppen a ruháink határozhatják meg. A kortársak hatására pedig nagyon sok kétely és önbizalomhiány születhet az emberben.
Az viszont még több bizonytalanságot okozott és a mai napig nyomott hagyott bennem, hogy egy időben én voltam az általános iskolában a kiszemelt, akit sokszor csúfoltak és célkeresztbe került, nem csak a diákok körében, de a tanárok szemében is.
Félre értés ne essék, senkire sem haragszom, sőt vannak olyan volt gyerekkori osztálytársaim akikkel kifejezetten jóban vagyok. Azt hiszem az a kor, amiben mi felnőttünk teljesen természetesnek találta hogy a gyerekek csúfolódnak és kiközösítik a többségtől eltérően viselkedő, olykor különc gyermekeket.
El sem tudom képzelni, hogy akkoriban min mehetett keresztül egy kerekesszékes vagy akárcsak szemüveges gyermek, ha engem már azért kinéztek az osztályból, mert szerettem olvasni, sokat jártam könyvtárba és kicsit álmodozóbb természet voltam a társaimnál.
Gyakran csúfoltak amiatt, hogy a kedvenc könyvsorozatomat olvasom az iskolában szüneteket között, sokszor csináltak belőlem bűnbakot a tanárok előtt, amikor rám fogtak egy-két csínyt, amit nem én követtem el és Az osztálykirándulásokon előfordult, hogy szétszórták a holmimat, elvették a kedvenc plüssállatomat, amit magammal vittem, vagy összeköpködték az arcomat fogkrémes galacsinokkal és lefényképeztek.
Én persze mindig szerettem volna a nagy csapathoz tartozni az osztályban, így volt egy időszak, amikor kitartóan küzdöttem, hogy bevegyenek engem is, néha pedig én is beszálltam mások csúfolásába, mert azt gondoltam, akkor majd elfogadnak.
És sokszor sírtam vagy szégyenemben vagy dühömben azoktól a dolgoktól, amiket mondtak rám vagy tettek ellenem.
Ma már sokat hallunk az iskolai bullying –ről és igyekszünk úgy nevelni a gyermekeinket, hogy elfogadóak és kedvesek legyenek, de én azt is szeretném megtanítani nekik, hogyan védjék meg magukat az őket ért bántásokkal szemben. Más véleménye nem kell, hogy befolyásolja az önmagukról alkotott képet, hiszen nem csúnyák, ha mondjuk szeplősek vagy szemüveget kell viselniük és választhatnak bármilyen hobbit, senki sem csúfolhatja érte őket.
Hosszú évekbe tellett, mire sikerült feldolgoznom és helyén kezelnem az engem ért bántásokat és a címkéket, amiket általános iskolában kaptam. Az önbizalomhiány, a megfelelési kényszer és a konfliktusok elől való menekülés egészen főiskolás koromig elkísértek. Sokáig gondoltam azt magamról, hogy valami baj van velem, hogy nem vagyok szerethető és olyan különc vagyok, akit biztosan mindenhonnan kinéznek.
Végül akkor kezdtem elhinni, hogy mindez nem igaz, amikor megismerkedtem a férjemmel, majd akkor lettem biztos benne, hogy erős és magabiztos nő lehetek, amikor megszülettek a kislányaim és rájöttem, hogy rajtam múlik milyen példaképet látnak maguk előtt.
Mostmár az én feladatom megmutatni nekik, hogyan legyenek magabiztos lányok és nők!