Jól nézek ki. Pláne a koromhoz képest. Rengetegen mondják, hogy sugárzik rólam a harmónia, hogy még soha nem voltam ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott, hogy látszik, mennyire jót tesz nekem, hogy végre elváltam, és új életet kezdtem. Pedig a valóság ennél jóval árnyaltabb, és erről főleg az exférjem tehet. Neki köszönhetően életem legszörnyűbb hetein vagyok túl.

Ferinek és nekem két gyönyörű lányunk van. Kata kilenc éves, Lili pedig öt múlt. Felesben neveljük őket, és ez – úgy egy éve már – nagyjából korrekt módon működik. Igen ám, de Ferinek van egy mániája, amit már az együttélésünk során is gyűlöltem. Ez pedig az, hogy szerinte túlfüggővé teszem a gyerekeket. Ismétlem, kilenc és öt éves emberekről van szó – akkor pedig még kisebbek voltak. Feri retteg, hogy a lányok önállótlanok lesznek, hogy nem tudnak majd megállni a saját lábukon, és a legújabb ötlete szintén ezzel a fixa ideájával volt összefüggésben.

Kata elég vagány gyerek, a kisebbik azonban félénk, visszahúzódó természet. Úgyhogy a volt férjem kitalálta, hogy július elején, az ő ideje alatt menjen el ottalvós táborba egy teljes hétre. Egyedül, messze az otthonától, vadidegenek közé, és igazi akarata ellenére. Öt évesen. Jó kis beavatás lesz, dörzsölte elégedetten a tenyerét.

Könyörögtem neki, hogy ne csináljon ilyet egy ilyen kis gyerekkel, aki ráadásul félénk és bizonytalan, de nem lehetett meggyőzni. Olyan veszekedést csaptunk, amilyet még házaséletünkben sem. Feldúltan viharzottam el a lakásából. A sorsnak pedig ez nem volt elegendő. Másnap az egyik kollégám bizalmasan megsúgta a munkahelyi ebédünk alatt, hogy a madarak azt csiripelik, hogy kiteszik a szűrömet a cégtől, mert komoly létszámleépítést terveznek.

A két egymást érő fantasztikus hír pillanatok alatt kifacsart.

A kilences buszon lettem rosszul. Mivel épp nagy dugóban álltunk a Nyugatinál, dörömbölni kezdtem az ajtón a sofőrnek, hogy azonnal engedjen ki. Először dühösen nézett rám, de amikor látta, hogy nem viccelek, kinyitotta az ajtót. Leszálltam, elbotladoztam egy padig, leroskadtam, és néztem, ahogy lassan rám dőlnek a körúti házak.

A kórházban tértem magamhoz. Az orvosok alaposan megvizsgáltak, minden rendben volt, hazaengedtek. Pánikroham. Ennyi. Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonlót. Lili másnap indult a táborba. Éjszaka sírt egy kicsit, de reggel már engedelmesen ment el az apjával. Napokig alig aludtam, csak hánykolódtam az ágyban. Kétnaponta telefonáltam a táborba. A hírek szerint Lili egész jól elvolt. Játszik a többiekkel, eszik rendesen, mosolyog. Ne aggódjon, anyuka, minden rendben lesz.

Egy hét múlva én mentem érte. Azt hittem, soha nem érek le, soha nem következik el ez a pillanat. Lili a karomba vetette magát, és kérdezgette, hogy miért nem jöttem érte korábban. Az alvással voltak gondok, sokszor felriadt éjszaka, nehezen aludt vissza. De szerencsére lettek barátai. És megszerette a táborvezetőket is.

A pánikrohamomról nem beszéltem senkinek. Lili két napig mesélt a táborbéli jó és rossz élményeiről, azután feloldódott az ismerős közegben, belemerült a szokásos tevékenységeibe. Amikor home office-ból egyszer vissza kellett mennem a céghez, az is kiderült, hogy engem biztosan nem fognak elbocsátani. Tulajdonképpen jóra fordult minden. Mégis nehezen tudom feldolgozni ezt az élményt. És nehezen tudok megbocsátani a volt férjemnek, aki csak annyit tudott mondani nagyképű fellengzéssel: Ugye megmondtam, hogy nem fog belehalni?

Ha nem ment el a kedved, a galériában találsz 2022-es gyerektáborokat!