Borítókép: Az esküvőm előtt tudtam meg, hogy beteg vagyok Forrás: Pixabay/Silviarita

Az esküvőm előtt tudtam meg, hogy beteg vagyok

Rita nem mindennapi történetét osztotta meg velünk.

Mindig azt képzeltem, a sors valahol, valamikor eldöntötte, hogy igen szűkmarkúan adagolja nekem az élet értékeit. Kamaszkoromban rendszeres lelki szemetesládaként funkcionáltam mind a lányok, mind a fiúk számára, de a nőt sosem látta meg bennem senki. A barátnőim egytől egyig kelendőbbek voltak nálam, még azok is nagyobb sikereket arattak, akiket előnytelenebb külsejűnek gondoltam magamnál. Valami hiányzik belőlem, tépelődtem állandóan, valami, amit más lányok olyan magától értetődően hordoznak magukban, mint a győzelmi zászlót. És valami tényleg nem volt meg, bár nem tudtam rájönni, mi az, csak a visszajelzésekből éreztem folyamatosan.

Tanítóképzőt végeztem, és ha nőként nem is, de tanító néniként egész szép sikereket arattam – a kisiskolások körében. Harmincévesen mégis eluntam a szakmát, és egy váratlan ötlettel elszeleltem Londonba, hogy aztán lepukkant éttermekben mosogathassak. De akárcsak itthon, a brit férfiak is átnéztek rajtam, mint az üvegen. Később pincérkedtem, csapos voltam, rendelték tőlem a koktélokat és az aperol spritzet rendesen – de a nagyorrú angol kolléganőmmel flörtöltek, nem velem. Kétségbeesésemben kihasználtam a ritkán érkező egyéjszakás kalandokat, három év alatt begyűjtöttem kettőt. Ezzel háromra nőtt a szexuális kapcsolataim száma, mivel huszonéves korom elején egyszer-kétszer lefeküdtem az egyik párkapcsolatban élő évfolyamtársammal, aki mellesleg minden csajt megdugott a főiskolán.

Harminchárom év. Krisztusi kor. Egyik este megnéztem Jancsó Miklós régi filmjét, az Oldás és kötést, és ez váratlanul irányt mutatott hazafelé. Ugyanolyan hirtelen hagytam ott Londont, az éttermet, a más lányokat bámuló brit férfiakat, a szeles-esős angol éjszakákat, ahogy érkeztem. Repültem haza.

Jó döntés volt. Úgy tűnt, a sors megkegyelmezett.

Hazaérkezésem második napján ugyanis a körúton kis híján kiütöttem egy férfi bal szemét az esernyőmmel. Buta, melodrámába illő pillanat volt, nem győztem mentegetőzni, már láttam magam a bíróságon, amint súlyos kártérítési összegeket fizetek. De ellenkezőleg, inkább csoda történt. A férfi, akit majdnem megvakítottam, meglátott engem. Néhány évvel idősebb volt nálam, kopaszodott, volt egy kis pocakja, de nagyon kedvesen mosolygott. Rögtön beültem vele kávézni, másnap moziba mentünk, egy hét múlva pedig már a lakásán találtam magam.

A gyanakvás makacs dolog, nem válik köddé egyik pillanatról a másikra. Minden másodpercben azt vártam, hogy valahonnan egyszer csak lesújt a kénköves mennykő. Hónapokig éberen figyeltem, mint egy vadászkopó, de a sors mégsem koppintott az orromra. A pasi nem volt nős. Se impotens. Se birtokló, vagy bántalmazó. Olyan volt, amilyennek kinézett: szelíd, joviális középkorú férfi. Rolandnak hívták. És én megszerettem.

A váratlan érzés soha nem ismert szárnyakat adott. Csodák csodájára egyre többen néztek meg az utcán. Az új munkahelyemen a portás rendszeresen bókolt, hogy milyen csinos vagyok. Vadonatúj, szédítő élményeket éltem át. Végre úgy éreztem, van értelme annak, hogy a világon vagyok, és nem csak azért születtem, hogy kitöltsek egy darabka helyet.

Biztos sokan gúnyolnak most, mert ez nem vall valami korszerű gondolkodásra, tudom. Nem azzal a mércével kéne mérni, hogy miként tekintenek rám a férfiak, és milyen pontszámot osztanak ki rám. Sajnos mégis így működöm. Talán az anyám tehet róla, aki világéletében csüngött az apámon. De Roland nem volt az apám. Nem volt hűtlen, se erőszakos, se domináns. Egyszerűen szerettük egymást, és kész. És még mindig szeretjük…

Másfél év múlva megkérte a kezemet. Gyűrűvel, szívecskés Milka-csokikkal, eufóriában ünnepeltük az eljegyzésünket. El se hittem, hogy ez megtörténhet. Itt ülök egy rózsaszínű, csillámporral vastagon befújt romantikus film kellős közepén. Harmincöt éves vagyok. Még gyerekünk is lehet. Mindenre képesek vagyunk ezen a világon mi ketten. Így éreztem. Közepesen nagy lagzit terveztünk körülbelül hatvan vendéggel, boldogan gyártottuk a meghívót, emelgettük a telefont, és fogadtuk a gratulációkat.

Az esküvő előtt két hónappal bejelentkeztem egy rutinvizsgálatra. Roland is elment orvoshoz, egyszerűen így beszéltük meg, testi-lelki sepregetésnek szántuk, ami az új életünk kezdete előtt szimbolikus rítusnak tűnt, nem pedig sorsfordító élménynek. Két hét múlva csengett a telefonom. Az orvos volt az. Hát igen, valamit lát, nem kell nagyon megijedni, de jó lenne, ha minél előbb visszamennék, hogy megismételhessük a vizsgálatot.

Ültem a vadonatúj díványon, amit pár hete vettünk az Ikeában, egy díszpárnát szorongattam, és furcsamód egész nyugodtnak éreztem magam. Hiszen úgyis tudtam, hogy utolér majd valami borzalom. A sors valahol, valamikor eldöntötte, hogy nekem szűk marokkal jár az áldásokból. Kipergett az ujjai közül két felhőtlen év, de aztán el is zárta a csapot. Konyec, vége, disz iz di end. És nem hepiend, mert ez a film, ha romantikus is, semmiképp sem komédia.

Azon tűnődtem, hogyan mondjam el Rolandnak, a násznépnek, az embereknek.

Másfél hónap volt hátra a pirosbetűs napig. Végül úgy döntöttem, egyelőre nem szólok senkinek. Visszamegyek az orvoshoz, a végére járok a dolognak, aztán majd meglátjuk. És felfedeztem magamban, hogy ügyesen tudok titkolózni. Roland az égvilágon semmit nem vett észre abból, ami a belsőmben dúlt.

Az orvos a vizsgálat ismétlése után borúsan nézett rám a szemüvege fölött. Sajnos, sóhajtotta. Műtét nem jöhet szóba, csak a kemoterápia. Méghozzá haladéktalanul. De ne legyek elkeseredve, jók a kilátások. Szótlanul bámultam vissza. Néhány hét van hátra addig, hogy én egy nevetséges fehér ruhában grasszáljak az emberek előtt, utána pedig együnk, igyunk, mulassunk, mintha minden a legtökéletesebb rendben lett volna. Közben a valóság az, hogy állok egy szakadék fölött, és csak nézem az alattam megnyíló űrt. Vajon lehetséges ezt eltitkolni? Mit tegyek?

Végül ráébredtem, hogy az élet mégsem hagyott cserben: megajándékozott azzal a ritka kinccsel, hogy a terheket már nem egyedül kell cipelnem, hanem ketten vagyunk rá. Leültem a vőlegényemmel, és elmondtam neki mindent. Ő pedig nem esett kétségbe. Megbirkózunk vele, jelentette ki, és átölelt. Holnap bemész az onkológiára, és elkezded a kezelést. Én veled leszek. A lagzit lefújjuk. Nem egy hülye ünneplésen múlik, hogy boldogok leszünk-e vagy sem.

Veszett az összeg fele, de nem bántuk. Roland megfogta a kezem, és elballagtunk a kórházba az első kemoterápiás kezelésünkre. Így többes számban mondom, bocs, nem az én ötletem volt, hogy közössé tegyük, hanem a vőlegényemé.

Mégis szeret engem a sors, na. Ha nem szeretne, sosem ismertem volna meg Rolandot.

10 dolog, amit sokan felejtenek el megosztani a kedvesükkel az esküvő előtt: