Borítókép: Az eltűnt legszörnyűbb reggel nyomában Forrás: Getty Images

Az eltűnt legszörnyűbb reggel nyomában

Nehezen viselem most, hogy elmúlt a december, pedig szeretem a telet. Még ezt a híg, enyhe, ártalmatlan fajtáját is.

Új ismerősöknek szívesen árulom privát fun factként, hogy nem egészen tisztázott okból, de gyűlölöm az agresszív napfényt, ellenben mágnesként vonz a varjúkárogás, a szürkeség és a köd, hogy nekem a tél – poézis. Élvezem a furcsálkodó tekinteteket, szokatlan vonzalmam a stigmatizált évszak iránt képzeletemben az átlag fölé emel, ami dölyfös, értelmetlen érzést vált ki belőlem.

Januári reggel. Szerda. Home office. Kell a bemelegítés, csak fokozatosan jövök lendületbe. Kinézek a nyákos ablakon, az íróasztalom pont előtte áll, a kilátás málló vakolatú házfalra nyílik. Ócska trafóállomás volt valaha, pont az utcánk elején fordult meg a villamos, a Kern is énekelt róla, és nemrég a Fortepanon találtam a környékről ellenállhatatlan Kádár-kori fényképeket. A mellettünk álló épületben született Radnóti Miklós. Mintha csak a magyar történelem fontos korszakainak gyújtópontjában foglalnék helyet, ráadásul - kielemzésre váró metaforaként - ezt a látomást a kopár fa is nyomatékosítja, ami a horizont széléről csúszik be a látóterembe. A kerületünk nem harsány zöldjéről híres, szexepiljét máshol, a múltnak kútjában kell keresni.

Elrejtek néhány tolakodó hirdetést a Facebookon, aztán kilépek, és a híreket pörgetem. Megtudom, ki lopott ma és mit, hol hazudtak, ferdítettek, csúsztattak, ki írt vagy mondott valami megalázót az ápolókra, a tanárokra, a hivatalnokokra, merre csillognak-villognak a menő dizájntáskák. Kurvára meg fogunk halni, reklámozzák az új Netflixes sci-fit, amiben elpusztul a Föld. Ferenc pápa szerint igen szomorú, hogy az emberek a háziállataikat szőrös gyerekpótléknak használják ahelyett, hogy szülnének.

Ez a gondolatmenet a macskára tereli a figyelmemet, aki a karácsonyfa mellett erősen kacérkodva a blaszfémiával egy műanyag angyalt pofoz. Világít a fára csavarodott fényfüzér, a bennem élő ökotudatos énrész bűntudattal fordítja el a pillantását, hogy a kevésbé veszélyes, de azért kétségkívül létjogosulatlan díszekre fókuszáljon. A szoba egyelőre tetőtől talpig glancban áll, fenyőgallyak, szójagyertyák, rénszarvasos terítők, mézeskalács harangok borítják. Pszichés értelemben is ideje átlépni az újévbe, döntöm el, és gondolatban leszedem a sok vicket-vackot, a tett ráér estig, amikor a férjem hazaér. A család kedvéért akasztgattuk egy hónapon át a csecsebecséket az ajtókilincsekre, de már rég visszarepültek Zürichbe, a húgom dolgozik, a gyerekei iskolába járnak, kialudtak a mesterséges fények, felesleges olyasmiken nosztalgiázni, ami elmúlt.

Tervet szőni a nap hátralevő részére, azt viszont muszáj. Cikkírás, sajtóvetítés, találkozók. Kinyitom a naptárat. Digitális üzemmódban élek, de a naptáram a régi: vastag, korszerűtlen, papíralapú darab, lehet benne lapozgatni, tollal firkálni, amit amúgy sosem szoktam, mert a kézírásom az olvashatatlanság határát súrolja. Van abban valami melankolikusan meghitt, hogy a saját írásom megértésével birkózom, halványan köze lehet az önismeret felé vezető úthoz.

Szóval nyitom, és nézem, hogy január közepén meg végén lesz az örökbefogadási tanfolyam. Ma reggel még nem jutott eszembe, hogy az idei év valahogy máshogy kezdődik, mint az eddigiek, hogy némi személyes és társadalmi konnotációval dúsul. Gyorsan magamba nézek, mi van bennem a dologgal kapcsolatban egészen pontosan, történt mostanában néhány váratlan és kicsit kétségbeejtő dolog, amitől megsokasodtak bennem a rossz érzések, akár el is bizonytalanodhatnék, a személyiségemtől amúgy sem állna távol. Ha már egy gyerek a szíved vágya, mondták sokan… csakhogy a vágy igazából nem elegendő, szükség van hitre, önbecsülésre, jövőbe nyúló távlati elképzelésekre, ezek könnyen meginoghatnak, néha elég, ha valaki rossz időpontban telefonál, vagy karácsonykor kisüt a nap, ami nem illendő viselkedés az én világképemben.

Visszateszem a naptárat a táskába, és teszek pár kört a szobában. A szőrös gyerek a cseresznyeszínű galéria tetejéről leselkedik, rögtön eszembe juttatja a pápa, hát mondjuk úgy, érdekes véleményét. Akkor is így nézett engem, mármint a macska, és nem Ferenc, amikor egyszer, egy téli reggelen – talán éppen januárban - leültem pisilni, és észrevettem, hogy vérzek. Saját lábamon mentem el a körzeti nőgyógyászhoz, mert az én orvosom, aki azt mondta, nézze, az a kis pont a monitoron, az ott ő, épp vakációzott. A körzeti nőgyógyász mérges volt, amiért nem jutott eszembe az utolsó menstruációm időpontja, majd felhívta a figyelmemet arra, hogy az én koromban nem kéne ennyire csodálkozni egy vetélésen. Ezután átküldött a közeli kórházba, ahol két órát várakoztam betét nélkül, állapotos nők között, és egy nemkülönben dühös doktornő húzkodta fel-le a hasamon az ultrahangos készüléket, miközben a megszeppent asszisztenssel kiabált. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy végül megsajnált, amikor észrevette, hogy sírok. Megfogta a kezemet – érdes bőre volt, éreztem a körmeit -, nagyon sajnálja, mondta diszkréten lehalkított hangon, higgyem el, hogy nagyon sajnálja, de akkor sem lát semmit. Nem haragszom, mondtam volna neki szívesen, ha ki tudom köpni a gombócot a torkomból, én minden további nélkül elhiszem a doktornőnek, hogy ha látna valamit, akkor szólna. De csak az őrültek láthatnak olyasmiket, ami nincs.

A telet szerencsére nem gyűlöltem meg azon a reggelen – kész csoda. Hazafelé vettem egy csomag betétet, majd bámultam ki az ablakon, mert abban az évben még voltak ragyogóan fehér napok, és vastagodott a hópaplan az autókon, mint a csend. Ami a madeleine süteményeimet illeti, Őszentsége buzgón tevékenykedett akkoriban, a többi nem létezett, egy másik macska figyelte a monodrámámat a vécén, aki azóta meghalt, a galéria helyén pedig csupasz téglafal nyújtózkodott. Volt viszont a régi trafó, a kopár fa, és Radnóti szülőháza.

Őket néztem. Aztán rám esteledett, mint mindennap.

A galériában örökbefogadó sztárokról olvashatsz.