Nem arról van szó, amikor a két ember között van egy egészséges mederben tartott, eltérő gondolatokból fakadó vita, és a cél egy közös metszet megtalálása, megalkotása. Igyekszik mindenki képviselni magát, az érdekeit, a céljait, és közben igyekszik közelíteni is a másikhoz.

Vajon mikor fajulnak el a dolgok férfi és nő között, a párkapcsolatban?

Például, amikor egy-egy vita alkalmával az egyik fél dominánsabb, és a másik fél megalkuvásra kényszerül.

Vagy alapvetően az egyik félre jellemző a gyengeség, a döntésképtelenség, az önérvényesítés és a határtartás képtelensége, így megalkuszik, a másikat domináns, irányító szerepbe téve. Röviden, megborul a kényes egyensúly, a felek közötti dinamika.

Ha ez elég alkalommal történik, a kapcsolat átmegy erő demonstráló harcba. Ilyenkor elővesszük a „szebbik” felünket, és különböző erő demonstráló, ego és büszkeség harcokat alakítunk:

(Nem mondjuk ki: „Megalkuvásra kényszerítettél?!”Kimondjuk: „Figyelj már jobban oda magadra! Mióta lettél ekkora disznó/bálna?!” „Hogy áll rajtad ez a ruha?!” „Édesem, kritikán aluli a gondolatvezetésed! Majd én megmondom a tutit, mi és hogyan legyen.”

Ismerős?

Az ego, a büszkeség és a csatatér

Egoból, farkat növesztve csatározunk, és már kezdjük húzni a kis rovátkákat a falon, ki hányszor nyert a „csatában”, és hány centivel lett hosszabb a farka az aktuális pillanatban. A fals büszkeség és elégedettség érzés mögött, mégis ott lappang a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat és a szégyen, (amit igyekszünk még több erőt és egot bevetve takarni). Hiába mondom magamnak, „Ah, igen! Én nyertem! Az én igazságom győzött!!! Győztem!!!” Vajóban tudjuk, hogy ez nem igazi győzelem, hisz sérültem benne én is, és ő is. Szeretem a páromat, és hiába az ego csata, senki nem kerülhet ki győztesen. Lesz két halott, fájdalomban úszó, szenvedő, görcsben égő, megkeményedett, távoli lélek. Akik valójában semmi másra nem vágynak, mint újra közel kerülni egymáshoz, megértésre jutni, és békére lelni. Letenni a páncélt.

Igen, de az ego (és a büszkeség) nem engedi. Az idegrendszerben már változás alakult, ahogy a biokémiai egyensúly is megborult. Túltelítődött az idegrendszer: a félelem, a bizonytalanság, a kétség, a frusztráció, a szenvedés által folytonos kortizol és adrenalin bombát kap. Biztos sok más hormont is (ebben nem vagyok kompetens). Ez lesz az új valósága az embernek. Függővé válik, és folyton éhes lesz. Egy ponton már mindegy ki, mikor és hol kezdte, a lényeg, hogy még csatázzunk egy kicsit, igazából célt vesztve, mert kell a hormon bomba.

Hol a vége az ego - farokméregetésnek?!

SEHOL! Véget nem érő harccá tud válni, ha a felek nem szakadnak ki a pillanatnyi megélésükből és valóságukból. Annyira beleégnek ebbe a szerepbe, hogy az lesz a pár személyes valósága.

Valójában miről van szó?

Nem mondunk mást egymásnak, mint: „Kérlek figyelj már rám! Azt érzem, nem vagyok elég fontos neked! Szükségem van a stabilitásra, a biztonságra. Szükségem van érezni, hogy szeretsz.”

Igen, tudom, amikor ezt hangosan kimondjuk, újabb támadási felületet képezünk, és nevetség tárgyává válhatunk, ha a másik ezt is felhasználja a saját érzése, igazsága jogán.

Ez az emberi gátlástalanság, amit szerintem már legtöbben átéltünk valamikor az életünkben, csak akkor állítható meg, amikor hajlandóak vagyunk elengedni az egot, az igazságtudatunkat, a meg nem értettségünket, a becsületharcunkat, a kinek okoztak több fájdalmat harcukat, és a „ha szeretnél, akkor nem így bánnál velem” harcunkat.