Csupa szellemi izgatottság voltak, a húgom és a barátnője, úgy délután négytől a megérkezéséig. Unatkoztak a peremkerületi közértben, ahol azért kellett gürcölniük, mert elcseszték az egyetemi felvételit, nem lébecoltok itthon, lányok, mondták a szülők, amíg nincs tanulás, addig vár a meló. A környező házakat ellepte a februári köd, a jégbefagyott utcákon néhány elátkozott lélek bolyongott. Ebben az ingerszegény szürkeségben, a befőttesüvegek, a konzervparadicsomok, a csomagolt tósztkenyerek között intellektuális programokra volt szükség, kellett valami a lélekölő munkaórák elviseléséhez, ami feloldozza az embert az idő, az unalom, a számkivetettség szorítása alól.

Ezért már délután négytől várták a férfit, aki fél ötkor lépett a boltba, leverte a csízmájáról a havat, négy kiflit, paprikát, felvágottat és trappistát pakolt a kosarába, levette a polcról a két kevertet meg a két Kőbányait, fizetett, elnyomott egy félmosolyt, kezitcsókolom, mondta, és elment. Hozzá lehetett igazítani az órát. Tagolta az időt. Az alkesz, így hívták. Na, már megint itt az alkesz. Még fél óra, és itt az alkesz. Már két órája elment az alkesz, lassan zárhatunk.

Egész jól nézett ki, alig látszott, hogy piál. A kora meghatározhatatlan volt, valahol negyven és a halál között. A húgom és a barátnője a bölcsészkarra készültek, el voltak látva fantáziával meg kielégítetlen írói ambíciókkal, és mélységesen lenézték a denotatív jelentést. A konnotáció erejében hittek, a látottak számukra nem lehettek pusztán azok, amik voltak, bele kellett képzelniük valami tartalmi többletet, ami átlagos szemnek láthatatlan. Sose kérdeztek semmit. Inkább találgatták, ki fia-borja lehet. Közepesen tőkeerőtlen egzisztencia egy szegényes tájon. Panelmiliőben él, talán kisemmizett milliomos. Magányos, mint ottfelejtett borosüveg a kocsmapulton. Még sosem ért nőhöz, ezért fojtja alkoholba a fájdalmát. Vagy tragikusan fiatalon halt meg a felesége, és Heathcliff-i szenvedélyében képtelen a halálát feldolgozni. Vagy imádott skótjuhászát gyászolja, aki hű társa volt a rögös életúton. Valóságos szépirodalmi alakot gyúrtak belőle, belebújtak a lelkébe, személyiségjegyeket tettek hozzá vagy vettek vissza, csináltak jellemfejlődést és jellemleépülést, romantikus klisékbe öltöztették, örkényi groteszkbe hajlították, kabarétréfa-szereplővé tették, meghempergették a Tar Sándori latyakban. Mikor hogy. Az alkesz minden nap menetrendszerűen zuhant a fikció kellőképp eltávolított poklába.

Kitavaszodott, és a hős egyik nap nem érkezett meg. A húgomat és a barátnőjét sokkolta a nem várt fordulat. Felborult a napi rutin. Elmaradt a találgatás, a meseszövés, a játék szavakkal, jellemmel, sorssal. Megváltozott az idő természete, újra nyúlós lett, tapadós, elkenődtek a határvonalak. Ücsörögtek ötig, hatig, hétig, néha betévedt egy vevő, de az alkesz nem jött. Nélküle kellett lehúzniuk a rolót.

Másnap gyötrő szorongás és remény közt hányódva várták a fél ötöt, de az órák nélküle suhantak tova. Se félmosoly, se kezitcsókolom. A várakozás átadta a helyét a talajvesztésnek. Teljesen megzavarodtak. Fél éve mindennap találkoztak valakivel, aki aztán csak úgy, búcsú nélkül eltűnik. Ez nem igazság. Aggódtak érte. Újraindították a történetszövő gépet. Mi van, ha halálra itta magát? Ha megfagyott a végtelen hómezőn? Ha sztrókot kapott, és egyedül fekszik egy koszlott kórházi ágyban csövekre kötve? Ha felvágta az ereit, miközben Baudelaire-t szavalt? Vagy elhatározta, hogy tiszta életet kezd? Hogy bírja a napi két Kőbányai és két kevert nélkül? Nem sanyargatják az elvonási tünetek? Az is lehet, hogy hűtlen lett hozzájuk, és másik boltot választott. Bár tudták volna legalább a nevét, megkereshették volna Facebookon. Egy bejelölés mindenkinek fénysugarat lop a szívébe. De az ember nem szokott bemutatkozni a vevőinek. Még akkor se, ha úgy hozzánőnek, mint az alkesz.

Bűntudatuk támadt, amiért bántották. Nevettek rajta, történeteket gyártottak a háta mögött, felhasználták önös céljaikra. Olyan rosszul érezték magukat, hogy még egymással sem merték megbeszélni. Intenzív érzelmeik átformálták, átmenetileg majdnem eltörölték az időt. A psziché káoszában lehajtott fejjel, árnyékszerűen közlekedtek. Alázatosan szolgálták ki a vevőket. Vezekeltek, mint egy Dosztojevszkij-regény szent őrültjei.

Eltelt néhány hét, a gyér áprilisi napfény besütött a boltocska ablakán, amikor reményt keltően csilingelt fel az ajtóra akasztott bolti csengő.

A húgomat és a barátnőjét leterítette a lázas megkönnyebbülés. Megrohanták. Olyan boldogok voltak, hogy észre sem vették, délelőtt van, alig tizenegy óra. De rég láttuk, minden rendben van, kérdezgették. Az alkesz döbbenten állt, nem volt hozzászokva a csitris kitörésekhez. Köszönöm kérdésüket, minden rendben, az túlzás. De túl vagyunk rajta. Min? Sóhajtott. Soha senki nem kérdezhette tőle, hogy van. Búzavirágkék szeme volt, a húgom és a barátnője csak ekkor vették észre, és egészen tiszta. Meghalt a Ritus. Nagyon sokat szenvedett. Rák. Többször kiújult. Már alig bírt enni szegényke, de a kiflit kívánta. Furcsa. És kellett neki az is, bökött állával a polcok felé. Ha már a Robi Németországba kellett menjen dolgozni. Pótcselekvés, így hívják. Talán nem volt helyes tőlem, de maguknak lett volna szívük megtagadni egy haldoklótól?

A húgom és a barátnője összenéztek. Fejükben magától íródni kezdett a következő novella. Részvétünk, mondták, és hagyták vásárolni. Az alkesz két kiflit, paprikát, felvágottat és trappista sajtot tett a kosarába. A többi maradt a helyén, a polcon.

Hírességek, akiket tönkretett az alkohol.