Magam hordom szervizbe az autómat, és a srácok ötösre vizsgáztak – most nem csak a szerelésre gondolok
Mivel autó nélküli családban nőttem fel, és a saját családomban is csak én vezetek, azóta, hogy autótulajdonos lettem (egy éve), csak magamra hagyatkozhatom az autóval kapcsolatos ügyintézésben, a biztosítástól a szervizelésig. Ehhez tényleg nem értek, szóval úgy döntöttem, elengedem a kontrollt, és megbízom a közelben választott szerviz srácaiban, mi mást tehetnék? Szerintem jól döntöttem. Soha, amikor bemerészkedtem az oroszlánbarlangba, nem tapasztaltam sem azt, hogy...
..., sem azt, hogy „nem is magyarázom, úgysem fogod megérteni, miért kopott el a fékbetét”. (És a szemük se rebbent, amikor – még az első alkalommal – 20 percet autóztam behúzott kézifékkel, és náluk kötöttem ki, mert füstölt a kocsi.)
Hogy miért olyan nagy szám ez? Voltak más élményeim is. (Kinek nem?) Emlékszem egy esetre, amikor egy munkamegbeszélést az ellenkező nemű partner azzal kezdett, hogy tetőtől talpig, tolakodóan véggimért, majd megjegyezte: “Csinos!” Nem is tudtam hirtelen megmagyarázni magamnak, hogy miért nem esett jól, csak azt éreztem, hogy kínos az egész. Aztán rájöttem, hogy azért, mert ennek a bóknak (egyáltalán, bármilyen, a külsőmmel kapcsolatos szóbeli vagy testi üzenetnek) ebben a szituációban egyszerűen nem volt helye – szerintem. Ráadásul féloldalas maradt a helyezt, mert a másikkal ellentétben én sem felhatalmazást, sem kedvet nem éreztem ahhoz, hogy kommentáljam a megjelenését. (Talán kár – innen üzenem neki, hogy a veszkócsizmája undorító volt).
Olyan is előfordult természetesen, amikor azzal szembesültem, hogy a partner úgy érzi, hosszabban kell nekem magyaráznia dolgokat, és aztán meglepődött, amikor levágtam, hogy ha nagyobb számot akarunk kapni, akkor a tört nevezőjébe érdemes kisebb számot írni.
Egyszóval a szervizes srácok kellemesen megleptek.