Anyukámmal gyerekkorom óta szorosabb kapcsolatban voltam, de azért apu is részt vett a nevelésemben. Anekdoták sora szól arról, hogyan pelenkázott, fürdetett, gügyögött, amíg kicsi voltam. Anyu szerint öt éves koromig a legjobb, legodaadóbb apa volt a világon. Miután iskolába kerültem, elkezdett tőlem távolodni, kamaszkoromban pedig teljesen passzívvá vált. Az élete minden nap megszokott rutin szerint zajlott. Munka, tévé, némán elköltött vacsora, egy-két üveg sör, alvás. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy tíz és húsz éves korom között hányszor beszélgettünk.

Ettől függetlenül mindig tudni akarta, mi van velem, és rendszeresen beleszólt az életembe. A négyes érettségim kifejezetten csalódás volt neki, amit nem is rejtett véka alá, ahogy az egyetemi választásommal sem volt maradéktalanul elégedett. De mindezek a kifogások kanyarban sem voltak ahhoz képest, ahogy Ambrus feltűnésére reagált.

Ambrus persze nem igazán passzol a karót nyelt családi összképbe, talán ezért is lettem belé halálosan szerelmes. Ő egy kicsi bohém, laza gyerek, aki sosem vette túl komolyan a konvenciókat. Ultramerev apámat már az első találkozáskor kiborította pusztán azzal, hogy egy kopott Joy Divisionös pólót viselt. Apu nem örült neki, ha nálunk lebzselt, és látható nyugtalansággal töltötte el, amikor észrevette, hogy egyre komolyodnak közöttünk a dolgok.

Huszonnégy évesek voltunk, mindketten végzős egyetemisták, és ekkor Ambrus megkérte a kezemet. Sejtettük, hogy nehéz menet lesz, de a szüleim reakciója minden várakozásunkat felülmúlta. Anyu is korainak tartotta az eljegyzést, apu pedig a bejelentés után kis híján elájult. Minden szín lefutott az arcából, egy ideig meg se tudott szólalni, csak a fejét rázta. Végül annyit nyögött ki: "Ezt nem engedem meg. Ezt nem engedem meg." Majd megfordult, és kiment a szobából.

Reménykedtünk benne, hogy lassan felenged, hogy elfogadja a választásomat, de mindhiába. Az esküvői meghívó anyu beszámolója szerint a kandallóban végezte. A telefonhívásaimra egyre ritkábban válaszolt, és akkor sem volt hajlandó a házasságról beszélni. Magától nem keresett soha. Anyu óvatosan figyelmeztetett, elmondta, hogy szerinte nem fog eljönni az esküvőre, de én az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy ezt talán mégsem meri megtenni.

Nem jött el. Ott árválkodott a helye üresen a főasztalnál, mint egy fekete lyuk. Nagyon nehezen fojtottam el a sírást, valahányszor arra tévedt a tekintetem. Fel sem hívott, sem előtte, sem utána. Én voltam az, aki egy hét múlva nem bírta a feszültséget, és rácsörgött. Nem vette fel, nem hívott vissza. Megszűntem a számára.

Három hónap telt el, és én a mai napig nem tudom pontosan, miért gyűlöli ennyire Ambrust. A férjem kicsit felelőtlen, de vidám és hatalmas lelkű srác. Hiába faggatom anyut, ő sem tudja a választ, vagy csak nem akarja nekem elárulni.

Néha úgy érzem, annyira dühös vagyok rá, hogy azt se bánom, ha soha többé nem beszélünk. Máskor elsírom magam, amikor eszembe jut. Mégiscsak az apukám. Nem voltunk rossz viszonyban, igaz, különösebben közeliben sem. De ez akkor sem maradhat így, csak egyszerűen nem tudom, mit tehetnék. Anyu egyelőre nem javasolja, hogy meglátogassam. De talán nem is akarom. Ha ennyire nem tud elfogadni semmit, ami hozzám tartozik, akkor jobb is így.

Mik a legszörnyűbb esküvői ajándékok? Galériánkból kiderül!