Teljesen normális anya volt. Mindennap munkába járt, etetett, ruházott, szeretett minket, esténként mesélt nekünk, elkísért az iskolába, és amikor önállósodni akartunk, nem állt az utunkba. Most hatvanhárom éves, és olyasmi történik vele – vagy olyat tettek vele-, amit mi, a három gyereke nem tudunk hova tenni.

Demens lenne? Vagy igazat állít? Eldönthetetlen.

Úgy kezdődött, hogy összeveszett a szomszéddal. Nem. Valójában úgy, hogy meghalt apu. Anyu szerette extra fényesre suvickolni a házasságukat a külvilág előtt, mintha ideális és boldog lett volna, holott tudjuk, hogy apu többször is megcsalta és el akarta hagyni, anyu pedig megverte őt, ha úgy tartotta kedve. Persze amikor a férj kapott egy váratlan infarktust és elment, hirtelen ő lett a világ legderekabb embere. Mi is szerettük aput, mélyen meggyászoltuk, de tudtuk, hogy amit anyu levág a hatalmas szeretetről és megértésről, ami köztük volt, merő konfabuláció.

Nem sokkal ez után érkezett egy új szomszéd az anyu mellett álló házba. Viszonylag fiatal emberről van szó, mérnökként dolgozik és legalább hússzal ifjabb anyámnál. Anyánk már az első napon kioktatta, mi illik és mi nem ebben a lakóközösségben. A pasi egy ideig megpróbált előzékeny lenni, és – főként az első időkben – anyám kedvében járt. Nem zajongott este tíz után, lenyírta a füvet, udvariasan köszönt és mindig kordában tartotta a kutyáját.

Néhány hónap után azonban megunta, hogy egy nyugdíjas figyeli minden lépését – ha valamit, hát ezt nem tagadhatjuk le, anyánk tényleg minden kémet megszégyenít. Egyre feszültebb lett köztük a viszony, a kutya ugatott, a szóváltások megszaporodtak. Anyunak más témája sem volt, amikor meglátogattuk, csakis a szomszéd. Egyre csak azt állította, hogy veszélyes ember, és rá akart venni bennünket, hogy beszéljünk vele, puhatoljuk ki, mennyire kell tőle félnie, ám ezt a követelőzést sokáig sikeresen hárítottuk. Egy nap azonban olyan durvára sikeredett a konfliktus, mint egy thrillerben, úgyhogy kénytelenek voltunk valóban átcsengetni.

Anyu állítása szerint a szomszéd, miután napokon keresztül mindenfélét elrejtett a sufnijában majd visszavitte saját magához – tipikus paranoid reakció, gondoltuk elsőre-, pimaszul kinevette, amikor számon merte kérni a viselkedését. Ő dühében megemlítette a szomszéd édesanyját, aki válaszul előhozta a fejszét a házból, és egyetlen szó nélkül átdobta a kerítés fölött. Isteni szerencse, hogy nem találta el anyut, csak egy hajszállal kerülte el a halántékát.

Anyu valóban mutogatott nekünk egy ismeretlen fejszét, és annyira meggyőző volt, amit mondott, hogy becsengettünk a szomszédhoz.

Iszonyú bizonytalanul távoztunk onnan. Vajon melyikük nem mond igazat?

Anyu azóta egyre csak sír és bizonygatja, hogy nem kitaláció, amit állít. A szomszédja dühében meg akarta ölni. Mindennap fenyegetően bámul rá a kerítés fölött, ha véletlenül mind a ketten kint vannak a kertben. Ő nagyon fél. El akar innen költözni.

Tanúkat nem találtunk. Soha senki nem támasztotta alá anyu történeteit, és a szomszédét sem. Most ott tartunk, hogy áruljuk a házat, anyu felváltva alszik valamelyikünknél, vagy mi cuccolunk be hozzá. Közben pedig teljesen feleslegesen tépelődünk azon, vajon egy potenciális gyilkost hagyunk futni, vagy tényleg anyukánk az, aki nemsokára végleg elvész az éjszakában.

Galériánkban további rossz szomszédságokról olvashatsz!