Pár hete érzékenyítő előadás volt az óvodában, amely után egy szülő felháborodását jelezte, mert az előadásban koporsó is és a halál is megjelent, elhangzott. A szülő úgy gondolta, hogy egy óvodás korú gyermek még pici ahhoz, hogy a halál fogalmával találkozzon. Az jutott eszembe, hogy ezt úgy közölném a nagybetűs ÉLET-tel is, miután az én 5 éves kisfiamnak hiába túl pici, mégis elég közelről találkoznia kellett ezzel a szóval, ezzel az eseménnyel, amikor hirtelen, gyakorlatilag egyik napról a másikra veszítette el az imádott Mamiját, az én Édesanyámat.

Teljesen ösztönösen cselekedtem akkor, nem gondolkoztam, nem hívtam fel pszichológust, hogy jaj, most mit csináljak, mit mondjak a gyerekeknek. Amikor bementem a kórházba a már haldokló Anyukámhoz, elmondtam a gyerekeimnek, hogy a Mamihoz megyek, aki nagyon, nagyon beteg. És az ott töltött 4 napja alatt már elkezdtem felkészíteni ahogy magamat, úgy őket is, hogy a Mami valószínűleg már nem fog kijönni a kórházból. Amikor pedig bekövetkezett, amitől rettegtünk, másnap reggel gyakorlatilag azonnal elmondtam nekik, hogy a Mami előző éjjel meghalt, felment a Mennyországba. A kislányom még nem volt 2 éves, nyilván nem értette, miről van szó, a kisfiamnak viszont mondtam, hogy ha bármi kérdése van ezzel kapcsolatan, tegye fel. Akkor nem volt, ellenben délután, az óvoda után a játszótéren, hintázás közben rákezdett.

Anya, és hogy ment fel a Mami a Mennyországba? És mit csinál ott? És akkor most már soha többé nem találkozhatok vele? És én őszintén elmondtam neki, aszerint, amiben én, mi, a mi családunk hisz, hogy a Maminak a lelke ment fel a Mennyországban, mint kvázi egy angyal, ott van fel a Dédipapával és itt lent, a Földön már nem találkozunk vele. De majd a Mennyországban egy nap, remélhetőleg nagyon sokára, újra találkozunk vele. Minden kérdésére őszintén válaszoltam és amikor másnap 2 órányi sírva telefonálás után megkérdezte, hogy „Anya, már megint sírsz?”, akkor is elmondtam neki őszintén, hogy igen, sírok, mert Anyának ez nagyon nagy fájdalom, hiszen az Anyukámat veszítettem el és ez ilyenkor teljesen normális. De mivel a „Jaj, ne már!” is elhangzott a szájából, így tiszteletben tartva az ő véleményét és érzéseit is, igyekeztem úgy intézni ezt a dolgot, hogy ő ne napokig csak a síró Anyukáját lássa. De látott sírni, mert úgy gondolom, hogy ebből tanul és ismeri meg a világot, a nagybetűs életet, hogy látja, hogy ha oka van, Anya nevet és boldog, de ha úgy alakul, akkor szomorú és sír, hiszen mindkettő teljesen normális érzelem és reakció, amit nem kell elrejteni. Az élet velejárója.

Még pár napig szóba jött, hogy a Mami felment a Mennyországban, elmondta az óvónéniknek, a szomszédnak, mindenkinek, aztán pár hétre elcsendesedett. Míg egyszer csak épp autóval mentünk valahova, emlékszem és azt kérdezte:
- Anya, a Mennyországban van telefon?
- Nincs kisfiam, miért? – kérdeztem.
- Hát tudod, úgy beszélnék a Mamival.
És akkor is elmondtam neki, hogy sajnos a Mamival nem tudunk beszélgetni, de ha este imádkozik, akkor azzal üzenetet hagyhat neki, és a Mami hallja ám a gondolatait is, úgyhogy ha gondol rá és elmondja neki, amit szeretne elmondani neki, akkor azt fogja hallani a Mami. Sőt, még az is lehet, hogy ha alszik, álmában megjelenik és talán válaszol is neki. Ezen ne lepődjön meg. Sose lehet tudni.

Azóta is időröl időre szóba jön a Mami, a Mennyország, megbeszéltük, hogy vajon van-e ott ágya a Maminak, kényelmes-e, mit eszik és tud-e tévézni - érdekes, hogy a kicsik mikre nem gondolnak. És közben az is volt már téma, hogy mi is meg fogunk-e halni és hogy ez vele, illetve a testvérével is megtörténhet-e. És én erre is őszintén válaszoltam, egy igennel, de kiegészítettem és azt is elmondtam, hogy Anya és Apa úgy tervezi, hogy még nagyon sokáig fog élni, hogy sokat együtt lehessünk. De most az a legfontosabb, arra kell koncentrálnunk, hogy itt vagyunk egymásnak, együtt vagyunk, egészségesek vagyunk és hogy szeressük egymást és amennyi szép percet csak lehet, együtt tölthessünk. Egyelőre nem volt sírás, kiborulás, a „Nem akarom, hogy meghaljatok” vagy az „Én nem akarok meghalni” mondatok se hagyták el a száját. És a cikkem elején említett ovis előadás sem viselte meg. Lehet, hogy még túl pici, de az élet nem válogat sajnos és úgy gondolom, az ő korához képest trauma nélkül, szépen éltük át és meg ezt az időszakot és ismerkedett meg a halállal.

De mivel én nem vagyok szakember, „csak” egy édesanya, semmiképp sem szerettem volna az írásomból kihagyni egy igazán hozzáértő megszólalót, így megkértem Dr. Borsné Szlávecz Dorina pszichológust, az AnyaTerápia Instagram oldal alapítóját, aki maga is két gyönyörű kislány anyukája, hogy mint szakértő, tegye kerekké a történetet:

Nektek kellett beszélni a halálról gyermekkel? Mit mondtatok neki(k)?

Tudtad, hogy nem csak halál esetén jelentkezhet a gyász?