Milyen a covid sújtotta általános iskola?
Apám és a sablonkérdés
Aki szülő, pontosan tudja, hogy a gyerekek olyan iskolába járnak, ahol soha semmi nem történik. Tőlem is, ha kérdezte apám a nap végén, „Mi volt a suliban?”, mindig ezt feleltem: „Semmi”. Én is megkérdeztem a saját gyerekeimet. Ugyanezt a választ kaptam. Valahogy a szülők nem tudják, micsoda marhaság ilyet kérdezni. És ugyebár hülye kérdésre hülye válasz…
Apám ma már mint tanárt faggat arról, mi van a suliban. És most, 2020 decemberében, ha lehet, még nehezebb elmondani, mint gyerekkoromban.
Kezdjem a hőmérőkamerás beléptetőrendszerrel? Jó. legyen ez. Soha nem volt 35,5 foknál magasabb hőmérsékletem. Háromszor kalibrálták. Egyetlen, később Covid-pozitívnak bizonyult kollégát vagy gyereket sem szűrt ki.
Mit meséljek erről apámnak? Hogy minden nap bemegyek, lesz, ami lesz? Közel 70 dolgozóból eddig az én iskolámban 6 igazolt beteg volt. Kb. 10 százalék. Ebből eddig egy került kórházba. Hálistennek, azóta jól van.
Ez történik az iskolában? Nem. Apu, hallod? Az van, hogy csináljuk. Gyerekek között lenni pedig jó.
Johann Sebastian Bach és a hangnemváltás
A barokk csúcsterméke 65 évet élt. Zenészcsaládba született, így kisgyermekkorától az orgona, az éneklés, a zene volt a mindennapi tevékenysége. Mondhatjuk, hogy legalább 50 éve volt nagyot alkotni. Bach megőrizte a kötelező sablonokat, mégis mindent újraértelmezett, amit a zenéről véltek a kortársai.
Nem szeretnék panaszkodni, de ez az ősz, a 2020/21-es tanév ősze mindössze 4 hónapot adott nekünk, általános iskolásoknak, hogy hozzászokjunk egy új élethez. Meg kellett őriznünk a kötelezőt, és újra kellett gondolnunk az értékeinket. Attól tartok, nem alkottunk, talán nem is alkothattunk évszázados életművet idén az oktatásban.
De le a kalappal a gyerekek előtt. Ahogy az újabb és újabb szabályokat betartják. Ahogy újra és újra fertőtlenítik az asztalokat, ahogy vigyáznak, hogy az udvaron csak távolságtartással álljanak sorba a plexivel lehatárolt büfépult előtt. Esküszöm, a vécében is udvariasabbak lettek. Nem löknek félre az ajtóban. Kapok még egy-egy „Tessék!”-et is. …
Egy érdekes futamba kezdtünk, aminek még nincs vége…
Alexander Gram Bell és a siketoktatás
A telefon feltalálója azért dolgozott a hangátvitel megoldásain, mert felesége teljesen siket, az anyja meg nagyothalló volt. Fényjeleken alapuló beszédgépet, a halláskárosodás mértékét mérő készüléket és egy ma is működő információs és képzési központot hozott létre a siketek számára*. Életművét alig 20 év alatt alkotta meg.
Amikor azt mondom apámnak, nagyot küzdünk, mi, általános iskolások, tényleg mindenkire gondolok. A gyerekekre, legelőbb. Igazgatókra és takarítónőkre, tanárokra és iskolatitkárokra, pedagógus asszisztensekre, informatikusokra és konyhásnénikre. Mind lehetetlen és szokatlan körülmények között hajtottuk végig ezt a pár hónapot. Mert számunkra hosszú ideje nincs semmi! Semmi az iskolán kívül. Csak egy néma világ.
Nincs baráti vacsora, nincs unokatesós parti, nincs évente egyszer hazautazó nagynéni, nincs grandiózus esküvő, nincs a megszokott nagyi-szülinapi parti, ahová tényleg minden évben eljöttek a legtávolabbi rokonok is. Nincs koncert, nincs színház, nincs egy „na ma biztos nem főzünk” vacsora. Van, akinek még a gyerekláthatás, a szülőlátogatás, a baráti pecatúra is hiányzik.
És a gyerekek? Nincs pizsamaparti, nincs bandázás, nincs edzés. Nem számít, hogy junior válogatott úszó vagy, a medence zárva. Nincs csapatösszetartás, nem érdekes, hogy épp most lettél volna a kézicsapat irányítója…
De minden nap van ébresztő. Minden nap újra szellemesnek, különlegesnek, sokatmondónak kell lenni. Minden este meg kell csinálni a házit. Minden héten meg kell írni a TZ-t. Mindig, újra és újra a 100%-ot kell nyújtani, pedig a hétköznapjaid régóta alig félgőzzel mennek. Ki akar így általános iskolás lenni? Általános műveltséget szerezni úgy, hogy a vonal másik vége foglaltat jelez?
Sir Winston Churchill és az erőfeszítések
Szólsz neki, hogy van egy táska a földön. Ő tudja, kié. Egyikőtök sem nyúl hozzá. A gyerek elszalad szólni a másiknak – aki egy tök másik osztályba jár. Rámegy az egész szüneted, hogy őrzöd a táskát. Annak az ötödikesnek is, mert mire a tatyó tulajdonosa megjön, csengetnek. A futár rád néz. Megcsináltuk. Extrém viselkedés extrém helyzetben.
Nincsenek iskolai ünnepségek, megemlékezések. Nincs Mikulás. Nincs közös karácsony. Nincs osztálykirándulás, nincs tavalyról elmaradt Határontúl-program, nincs osztály-család bográcsozás, nincs Halloween, nincs Luca-nap, nincs krampuszkodás. Nincs karácsonyi műsor, nincs kórus, nincs koncert, nincs tornászbemutató. Nincs semmi, csak az emberekre atomizált erőfeszítések.
Mégis képesek vagyunk úgy működni, ahogy korábban soha. Felfedezünk magunkban olyasmit, amit korábban soha. De azért ez valahogy pont olyan, mint egy háború, ahol helyt kell állni.
Reméljük, közel a „kezdet vége”.
*The Alexander Graham Bell Assotiation for the Deaf- AGBAD