JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma
most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

"Hát én már nagyon untam magam otthon!", avagy milyen az iskola 2021 januárjában? Egy tanár beszámolója

Borítókép: "Hát én már nagyon untam magam otthon!", avagy milyen az iskola 2021 januárjában? Egy tanár beszámolója Forrás: pixabay.com
Zoltán elmeséli, milyen volt visszamenni tanítani a Covidos téli szünet után.

Gyomorgörcs lejtmenetben

2021. január 3-a, vasárnap. Kopáran is gyönyörű, ködös erdőben sétálunk. Sehol egy túrázó rajtunk kívül, némaság és csillapító nyugalom mindenhol. A mozdulatlan párafoltok között néhol be-bevág a téli nap, ahogy ereszkedünk a lankás hegyoldalon. Minden adott egy nyugodt vasárnap délutánhoz.

Mégis megmagyarázhatatlan szorongás kúszik fel a torkomba. Nem kell sokáig törnöm a fejem: vége a furcsára sikerült téli szünetnek, holnap 2021 első tanítási napja jön. Reggel nyolckor első órám van a 7.c-vel. Azért nyomasztó most a köd, és azért félelmetes most az erdő csendje.

Hazugság lenne azt mondani, hogy mindig fesztelenül és boldogan lépek be az iskolába. Természetesen milliószor voltam már ingerült, ideges, pánikolós, mondhatni: már rutinom van benne. De a szünetek után eddig nagyon vártam a visszatérést. Szeretem megint felvenni a fonalat, szeretek újra koncentrálni, és alig várom a találkozást a gyerekekkel.

De nem most. Az ablakon túli világban a bizonytalanság az úr. És ez itt, a világtól távol, egy békés téli erdőben is belém kúszik. Vajon a kollégáim is másképp készülnek az újrakezdésre? És a gyerekek? Azzal a kétségbeesett közhellyel nyugtatom magam, hogy biztosan nem én vagyok az egyetlen.

Más, mint a többi

Ez a vaskos klisé menti meg az estémet, sőt, ez segít át a korai kelés borzalmain is. Ha nem vagyok egyedül ezzel a furcsa, „minden olyan más” érzéssel, akár ki is kérdezhetem erről a többieket! A helyzet attól nem változik ugyan meg, de talán oldódik a szokatlan feszkó.

Ahogy beérek, azonnal belevetem magam a kutatómunkába. A portánál álmos arcú ügyeletes kolléga fogad, még nálam is korábban kelt. Egy gyors BÚÉK után rögtön a témára térek. Gyorsan bevallja, hogy alig bírt felkelni, pedig épp azért vállalt hajnali ügyeletet, mert amúgy mindig korán ébred. „A gyerekek is félig alszanak, azt se tudják, hol vannak…”

A folyosón megállítom az egyik tesis kollégát. Ő a helyi viccmesterünk is egyben. Elhúzza a száját: „Hát milyen volt ez a szilveszter? Meg ez az egész szünet? Én már egy hete jöttem volna.”

A tanáriban nyugdíj előtt álló matekos kollegina szöszmötöl. Piri néni. Februárig van velünk. „Zolikám, én már csak a napokat számolom.” Hát ez érthető, gondolom. Egy fiatal tanító néni arról beszél, hogy az óvintézkedések miatt az iskolán belül is egyedül vagyunk, ehhez neki, az egyedülállónak be sem kell ide jönnie.

Az iskolatitkárt sem hagyom ki. Panaszkodik, hogy a középiskolás lánya a két ünnep között kapott online feladatokat, mintha a szünet az online oktatásra nem vonatkozna. Emiatt úgy érzi, nem is pihent.

Általában a furcsa karácsonyra, a család hiányára, a szünet alatti tétlenségre vagy éppen a szokatlan szituációk sorozatára panaszkodnak. „Miért vettem maszkban parfümöt a páromnak, mikor nem járhatunk sehová, ahol használhatná?” „Miért nem vagyok képes kis adag töltöttkáposztát főzni? Tele vele a fagyasztó, mert senki nem jött karácsonyozni, most ehetjük két hétig.” „Vajon tudja az unokaöcsém, hogy az ajándékot, amit tőlem kapott, az anyja vette meg neki? Biztos tudja, mert egyforma papírba volt csomagolva minden.”

Tíz emberrel sem beszéltem, és megállapítom, hogy mind rendellenesen frusztráltak vagyunk. Igaz, hogy tényleg nem vagyok egyedül, de… szegény gyerekek. Illetve talán mégsem. Elvégre nem szabad ilyesmit kijelenteni, amíg őket is meg nem kérdeztük!

„Hát én már nagyon untam magam otthon!”

Az egyik legcsendesebb gyerekből szakad ki ez a mondat, amikor megkérdezem, „Na milyen volt újra suliba jönni?”. Az egész társaság bólogat. Annyira igyekeznek egyetérteni, hogy a kijelentésben rejlő öntudatlan önkritikát rajtam kívül senki nem veszi észre. Hogy „magukat” unták. Máskor tanárbácsis bölcsességgel válaszolnék: intelligens ember sohasem unatkozik. Most azonban csak bólogatok magam is.

Amikor kamasz vagy, és csak otthon ülsz két hétig, unni fogod, hogy már a tizenhetedik, korábban elérhetetlennek hitt szuperbónuszt szerzed meg a kedvenc géjmedben. Unni fogod, hogy az összes kaptató összes kövét ismered a kirándulóútvonalakon. Unni fogod a kertben a kutyát, mert mindig ugyanoda dugja el a labdát, és unni fogod, hogy a kedvenc sorozatod évadzáróját hang nélkül is nézheted, mert már fejből tudod a párbeszédeket. Unni fogod, hogy a postán küldött bejglit már huszonhatodjára köszönöd meg az online-ra költözött Nagyidnak; unni fogod magát a bejglit is persze, de legfőképp magadat fogod unni. És erről nem tehet senki, ez egy állapot, ami általában elmúlik – ám most a vírus hibernálta a világot, ők pedig bennragadtak a világméretű unalom világméretű mozdulatlanságában. Nem hibáztathatom őket, hogy most elsősorban bandázni jöttek a suliba, nem pedig tanulni, művelődni, okosodni.

Piaci rés az iskolai arculatmarketingben

Most látszik, milyen fontos az iskola egy kevéssé emlegetett funkciója: hogy tudniillik közösségi tér. Az iskola „suli” is, nemcsak „intézmény”. Az intézményvezetői képzés 120 kreditjéből úgy 20 köthető a marketinghez (forrás: felvi.hu). E termékelőny felismeréséhez azonban nem szükséges tudományosított szakképzésre járni. Elég, ha valaki bejön a suliba és beszélget a gyerekekkel, kollégákkal. Rögtön lesz néhány ötlete, hogyan lehet összehozni a társaságot – akár „az intézmény teljes tanulói állományát”, hogy kölykök, srácok, csajok hús-vér csapata legyen belőlük, akik bírják az isit és akár biflázni is hajlandóak. Most látszik, milyen igény van rá, hogy a tancik is csapatnak érezzék magukat, mert úgy szellemesebbek, érdekesebbek tudnak lenni.

Remélem, annyira szembeötlő ez most, 2021 legelején, a Covid-sújtotta folyosókon, hogy lesz visszhangja a normális életben. Jó lenne egyszer úgy kezdeni egy szünet utáni időszakot, hogy a maszkmagány helyett mosolygós arcok csapata fogad. Ha a külső feltételek megváltoznak, jó lenne valósággá formálni ezt a most nyilvánvaló belső igényünket, és egy természetesebb, emberibb iskola részeseivé válni. Erőfeszítéseiket megkétszerező katonákból újra tanítók, nevelők, gyerekek kis csapata szeretnénk lenni.